Nursiai Szent Benedek – Európa védőszentje

Forrás: istockphoto.com

„Július 11.
*Nursia, 480 körül +Monte Cassino, 547. március 21.

A szerzetesek atyjának, az ,,építő ember”-nek, Isten Egyháza ,,legkiválóbb nevelőjé”-nek életéből Nagy Szent Gergely hagyott ránk Dialógusaiban egy csokorra való történetet. Nem lehet mindig egyértelműen szétválasztani, mennyi a történeti és mennyi a legendás elem, de így is elénk rajzolódik Benedek csodálatos nagysága és jósága.

Gyermek- és ifjúkorában — írja a szent pápa — gondos dajkája, Cyrilla állt mellette. Akkor is elkísérte, amikor elhagyta Rómát, és Enfidébe ment. Egy nap Benedek keserves könnyek között találta Cyrillát. Egy cserépedény, amelyet kenyérsütéshez adott neki kölcsön egy asszony, véletlenül kettétört. Benedek fogta a széttört edényt, bement a kis templomba, bizalommal imádkozott, s lám, rövidesen Cyrilla épen adhatta vissza. Ennek híre gyorsan elterjedt, úgyhogy Benedek veszélyeztetve látta alázatát, ezért elment onnét.

Amikor a magányt kereste, egy elhagyatott vadonban rátalált Romanus remetére. Ez mutatott neki egy nehezen megközelíthető barlangot, majd állatbőrökből készített számára ruhát. Benedek ebbe a barlangba vonult vissza, hogy Istennek éljen és megvívja a belső harcokat, amelyeket senki nem kerülhet el, aki tökéletességre törekszik. Romanus ,,böjti maradék”-ából élt, amelyet a vendégszerető remete időről időre kötélen engedett le neki a fölötte lévő barlangból. Benedeket egy kis harang figyelmeztette az élelemre, de egy nap ez is megrepedt. Gergely szerint az ördög megharagudott Benedekre, hozzávágott egy követ a haranghoz, attól repedt szét.

Benedekre egyszerre rátört egy fiatal római nő emléke, akivel diákkorában találkozott. Ez az emlék teljesen megzavarta, és annyira vonzódott egykori ismerőséhez, hogy már-már elhagyta a magányt. Végül, hogy vágyát elhallgattassa, ruhátlanul egy tüskés bokorba vetette magát. (Egy legenda szerint hétszáz esztendővel később Assisi Szent Ferenc mélyen megrendülve állt meg ezen a helyen, és a szúrós bokor helyébe két rózsatövet ültetett.) Három esztendő elteltével vadászok tévedtek a barlang közelébe. Ijedtükben megálltak, mert azt hitték, hogy egy nagy vad rejtőzik a bozót mögött. Óvatosan előre kúsztak, s nagyon meglepődtek, amikor vad helyett egy emberre találtak, aki úgy beszélt nekik az isteni titkokról, ahogy még soha nem hallották senkitől. Amikor hazatértek, sok embernek megmutatták a barlang felé vezető utat.

A szomszédos Vicovaróban a kolostor a hanyatlás jeleit mutatta. Amikor az apát meghalt, a szerzetesek Benedekhez fordultak, hogy legyen az elöljárójuk. A szent remete vonakodott. Arra hivatkozott, hogy életmódjuk annyira eltér egymástól, hogy úgyse tudnának sokáig barátságban élni. Végül mégis teljesítette kérésüket. De hamarosan beteljesedett, amit előre megmondott. Az elkényelmesedett szerzetesek elviselhetetlennek érezték szigorú követeléseit, buzgalmát és csendes lényét, amely állandó szemrehányást jelentett számukra. Voltak, akik elhatározták, hogy elteszik láb alól. Mérget kevertek a poharába, de amikor az apát szokása szerint keresztet vetett rá, kettéhasadt. Benedek ebből megértette, hogy mi volt a szerzetesek szándéka. Nyugodt maradt és komoly: ,,Legyen hozzátok, kedves testvérek, irgalmas a Mindenható Isten — mondta. Miért akartok rosszat tenni nekem. Nem megmondtam előre, hogy nem vagyunk egymáshoz valók? Menjetek, keressetek magatoknak olyan elöljárót, aki nektek való, nekem nem lehettek tovább a szerzeteseim.” Ezzel visszatért a barlangba.

Nem sokkal később kialakult egy szerzetes település, amelynek kis kolostoraiban őszinte istenkeresők éltek. Csakhogy nem messze tőlük élt egy különös pap, Florentinus, aki csupa harag és irigység volt, amikor látta, hogy a szent milyen példamutató életet él, s küldött neki egy mérgezett eulogiumot — azt a kenyeret hívták így, amelyet az akkori szokás szerint a misében áldottak meg, és a barátság jeléül adtak ajándékba. De nem sikerült a terve. Benedeknek volt egy barátja, egy holló. Ez minden étkezéskor odarepült, és csipegetett Benedek kenyeréből. Ezúttal azonban csak a csőrét tátotta ki, és a szárnyával csapkodva körülugrálta a kenyeret, mintha csak ezt mondta volna: ,,Vigyázz, a kenyér nem nekünk való!” A szent megértette, és nem evett belőle. Florentinus, miután terve balul ütött ki, Rómában felfogadott néhány utcalányt, és elküldte őket, hogy csábítsák el a testvéreket. Benedek, látva, hogy a szerencsétlen papot a gyűlölet fűti személye ellen, néhány társával elhagyta a vidéket. Florentinus kiállt a háza elé, és kárörvendve nézett az elvonulók után. De az egyik támfal megingott, és maga alá temette a szerencsétlent. Benedek visszamaradt tanítványai sietve jelentették mesterüknek, hogy visszatérhet, mert ellensége halott. De ő könnyezett a hír hallatán, és továbbvonult dél felé.

Monte Cassino Benedek nagyszerű regulája nyomán (Imádkozzál és dolgozzál!) csakhamar az istenszolgálat iskolája lett. Nemcsak szerzetesek vagy a szerzetesi életre készülők mentek fel a szenthez. Bárki segítségre talált itt, ha valamiben szükséget látott. Még ha a kolostornak nélkülöznie kellett is, a szent apát inkább odaadta a tartalékát, semmint hogy valakinek, aki rászorult, ne teljesítette volna a kérését. Egy alkalommal a pincemester titokban eldugott egy korsó olajat, az utolsót, ahelyett hogy odaajándékozta volna egy szegény diákonusnak. Benedek nagyon megharagudott, és semmiképp nem akarta, hogy ilyen módon a kolostoré maradjon a korsó olaj. Meghagyta hát, hogy dobják ki az ablakon. De a korsó nem tört össze és az olaj nem folyt ki. Erre Benedek elküldte a diákonusnak.

Egy napon — írja Gergely — Benedek ott ült a kolostor előtt egy kőpadon, és olvasott. Egy ariánus gót lovagolt fel a hegyre, és átkozva, ütlegelve egy megkötözött embert hajszolt maga előtt. A gót, név szerint Zella, azt kívánta a paraszttól, hogy adja neki oda elrejtett javait. A szegény ember nem tudott magán másként segíteni, hát arra hivatkozott, hogy mindenét Cassino apátjára bízta. A gót harcos ezért arra kényszerítette, hogy mutassa meg neki az utat Benedekhez. Amikor Zella megpillantotta a szentet, azt gondolta, hogy — amint az történni szokott — már a megjelenésével, a hangjával meg fogja rémíteni. Egyenesen odalovagolt hozzá, és követelte tőle a paraszt javait. Benedek mint mindig, most is nyugodt maradt. Lassan fölemelte tekintetét, ránézett először a harcosra, aztán a megkötözött parasztra. A gót megrendülten a földre rogyott. Benedek odaszólította néhány társát, megvendégelte Zellát a kolostorban, és csak búcsúzóul figyelmeztette: óvakodjék attól, hogy védtelen embereket szorongasson.

Megint kőpadján ült Benedek, amikor egy hírnök érkezett, és jelentette, hogy a gótok fejedelme, Totila érkezik. Nem sokkal később fényes menet ért a kolostor kapujához, az élén királyi öltözetű és viselkedésű férfi. De Benedek, ahelyett hogy üdvözölte volna az előkelő vendéget, ezt mondta neki: ,,Tedd le, fiam, amit viselsz, mert nem a tiéd!” Igaza volt, mert nem a király érkezett, hanem csak a fegyverhordozója, Riggo. Totila ugyanis ki akarta próbálni, vajon csakugyan látnok-e a szent apát, ahogy híre mondta. De néhány nap múlva csakugyan felkereste Benedeket maga is. Amint a győzhetetlen hadvezér messziről megpillantotta a szentet, tisztelete jeléül leborult, és csak akkor kelt fel, amikor Benedek szeretettel fölsegítette. ,,Sok rosszat teszel — mondta a szerzetesség atyja szemrehányóan Itália ariánus urának –, és már eddig is sok rosszat tettél. Hagyj fel végre az igazságtalansággal. Bevonulsz Rómába, átkelsz a tengeren, kilenc esztendeig uralmon leszel, de a tizedikben meghalsz.” Ez a jövendölés mindenestül beteljesedett volna, de Totila a szent imáiba ajánlotta magát, és mostantól kíméletesebben bánt a legyőzöttekkel.

Egyszer az egyik szerzetes könnyek közt találta az apátot. Sokáig nem szólalt meg, csak állt — nem akarta Benedeket zavarni bánatában. Végül mégis megkérdezte, mi az oka, hogy ennyire bánkódik. ,,Ó — felelte Benedek –, ez az egész kolostor, amelyet építettem, és minden, amit testvéreim számára előteremtettem, a Mindenható akaratából az ellenség kezére kerül. Alig tudtam kiimádkozni, hogy legalább a testvérek életben maradjanak.” S valóban, egy fél évszázad múlva a longobárdok alapjaiig feldúlták a kolostort Monte Cassinón.”

Forrás: Részlet – Joseph Weisbender: Heilige des Regionalkalender

Magyar címe: Szentek élete

Kategória: Egyéb | A közvetlen link.