Szent István Plébánia

Szent Márk evangélista

„Április 25.
+Alexandria, 100 körül

Márk gyermek volt, amikor Keresztelő János föllépett és Jeruzsálemben az Úr Krisztus meghalt és föltámadt. A hagyomány úgy tudja, hogy a tanítványok közé tartozott. Az Apostolok Cselekedeteiből tudjuk róla a következőket:

Péter, miután csodálatosan kiszabadult Heródes börtönéből, ,,elment Máriának, a Márknak nevezett János anyjának házába, ahol sokan együtt voltak és imádkoztak”. Márk anyja özvegy lehetett, mert a férjéről soha nincs szó. Házát az első jeruzsálemi keresztények rendelkezésére bocsátotta. Pétert a háznép is jól ismerte, mert az ajtónálló szolgáló, Rodé a hangjáról ráismert (ApCsel 12,11–17).

Vannak tudósok, akik valószínűnek tartják, hogy ugyanebben a házban volt az utolsó vacsora, és itt készültek az Apostolok a Pünkösd ünnepére is. A Getszemáni-kert is Márk anyjáé lehetett, így alhatott Márk az Úr elfogatásának éjjelén ebben a kertben. Amikor ugyanis az Urat elfogták, és minden tanítványa elmenekült, ,,egy ifjú követte, meztelen testét csak egy gyolcslepel fedte. Amikor meg akarták fogni, otthagyta a gyolcsleplet, és meztelenül elfutott” (Mk 14,51–52). Ez a részlet magára a szerzőre, Márkra vall.

Ezek után érthető, hogy a föltámadás után Márk anyjának háza lett Péter szállása, s hogy az ifjú Márk az elsők között lehetett, akik Jeruzsálemben megkeresztelkedtek. Péter ezért mondhatja őt a fiának (1Pét 5,13).

Az Apostolok Cselekedeteiben három néven is találkozunk Márkkal: előfordult mint ,,Márknak nevezett János” (12,12.25), mint ,,János” (13,5.13) vagy egyszerűen mint ,,Márk” (15,39). Fölmerült emiatt a gyanú, hogy vajon nem két tanítványról van-e szó. E föltételezés szerint Márk Péter tanítványa, az evangélista, János pedig Pál tanítványa lett volna. A pontosabb vizsgálatok azonban kiderítették, hogy ugyanarról a személyről van szó mindhárom név esetében, s ugyanolyan kettős névvel állunk szemben, mint Saul-Pál és Simon-Péter nevénél. János a zsidó, Márk a görög neve annak a tanítványnak, aki három apostolnak is — Barnabásnak, Pálnak és Péternek — segítőtársa volt.

Kr. u. 44-ben, amikor Júdeában éhínség volt, az antiochiai egyház a jeruzsálemiek segítségére sietett, s Pál és Barnabás hozta az adományt. Nyilvánvalóan Márk anyjának házában szálltak meg, mert Barnabás Márk nagybátyja volt, talán épp édesanyjának a testvére. Amikor visszaindultak Antiochiába, magukkal vitték Márkot, akit immár elég érettnek tartottak arra, hogy segítségükre legyen az apostoli munkában.

Egy évvel később Pál és Barnabás Ciprus szigetére indult, és magukkal vitték Márkot is. Befejezvén ciprusi küldetésüket, Pál vezetésével Asia tartománya felé vették útjukat és Pergében kötöttek ki. Mikor azonban Pál úgy határozott, hogy elindulnak a tartomány fővárosa, a piszídiai Antiochia felé, Márk megriadt a nehézségektől és visszatért Jeruzsálembe.

Ennek az első apostoli útnak a végén, 49-ben Pált és Barnabást a szíriai Antiochiából Jeruzsálembe küldték, hogy tisztázzák a zsidók által fölvetett kérdéseket. Ezek ugyanis azt tanították, hogy csak Mózes tanítványai lehetnek Krisztus követői, ezért mindenkit körül akartak metéltetni a keresztség előtt. Pál és Barnabás Jeruzsálemben a többi apostollal, Jakabbal és Péterrel zsinaton tisztázták a dolgot. Bizonyára ismét Márk anyjának házában szálltak meg, és Márk hallhatta apostoli útjuk elbeszéléseit. Amikor pedig a két apostol visszatért Antiochiába, ismét csatlakozott hozzájuk.

Hamarosan elindultak a második apostoli útra, és Barnabás magával akarta vinni Márkot is. Pál azonban nem helyeselte, s emiatt nézeteltérés támadt a két apostol között, melynek végeredményeként elváltak egymástól: Pál Szilással Asia felé, Barnabás Márkkal Ciprus felé indult.

A következő tíz évből (50 és 60 között) Márkról nincs adatunk. 60 körül Szent Péter mellett Rómában (1Pét 5,13), 61-ben Pállal van. Ezt onnan tudjuk, hogy Pál a Kolosszeieknek és a Filemonnak írt levelében mint mellette lévő munkatársról emlékezik meg róla. Ezek után Rómából keletre ment, mert Pál második fogságában, röviddel a halála előtt, arra kéri Timóteust, hogy siessen hozzá, és hozza magával Márkot is, mert ,,jó szolgálatot tenne nekem”. Ha Timóteus és Márk időben megérkezett, Márk jelen lehetett Pál vértanúságánál.

A legszorosabb kapcsolat Péterhez fűzte, annyira, hogy a hagyomány úgy beszél Márkról, mint ,,Péter tolmácsáról”. Ezzel függ össze evangéliuma is. A rómaiak ugyanis, látván, hogy Péter megöregedett, kérték Márkot, foglalja írásba az evangéliumot, amelyet Péter hirdetett nekik. Márk ezt meg is tette (50–60 között), és Szent Péter prédikációiból összeállította az evangéliumot.

Ha Szent Márk evangéliumát olvassuk, nem nehéz meghallani Péter szavát, aki a résztvevő szemtanú elevenségével mondja el a Keresztelő Szent János keresztségétől a mennybemenetelig történt dolgokat. Ezért találhatunk apró részleteket Márknál — és csak nála! — amelyek csak szemtanútól származhatnak. Pl. hogy Kafarnaumban az egész város ott tolongott az ajtó előtt (Mk 1,33), vagy hogy Jézus a hajó végében egy párnán aludt (4,38).

Ha ezt az evangéliumot a másik hárommal összehasonlítjuk, Máté logikusabb rendszert alkotott, Lukács pontosabb időrendet követ, János pedig mintha ki akarná egészíteni az előtte készült három művet. Máté ugyanis 40 körül, Márk 50–60 között, Lukács 62 körül, János pedig a század végén, 90–100 között írt.

A hagyomány Márkot mint az alexandriai egyház alapítóját és vértanúját tiszteli. Ő volt a város első püspöke, és valószínűleg Traianus császár idejében (98–117) szenvedett vértanúságot. Velencei kereskedők 828-ban megszerezték ereklyéit, és az arabok pusztítása elől Velencébe vitték. Ettől kezdve Szent Márk Velence védőszentje. Ünnepét a keleti egyház kezdettől fogva, Róma a 11. századtól, április 25-én üli meg.

---

Egy 8. századi legendagyűjtemény, Beda martirológiuma a következőket beszéli el Szent Márk evangélistáról:

Márk először Líbiában és Egyiptomban hirdette az evangéliumot és az Úr Krisztus második eljövetelét. Azon a területen babonákba, varázslásokba és bálványimádásba merült nép lakott. Márk Pentapoliszba érve tanítani kezdett, gyógyított, leprásokat tisztított meg, és gonosz lelkeket űzött ki. Mikor az emberek ezt látták, kidobálták a bálványaikat, és megkeresztelkedtek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.

Akkor a Szentlélek közölte Márkkal, hogy Alexandriába kell mennie. A testvérektől búcsút vett, azok pedig így köszöntek el tőle a kikötőben: ,,Az Úr tegye szerencséssé utadat!” Harmadnap meg is érkezett Alexandriába. Amikor azonban beért a városba, elszakadt a saruja. Ő ezt intő jelnek vette, hogy vándorlása véget ért, de azért keresett egy cipészt, hogy megcsináltassa a sarut. Az, amikor munkába fogta a lábbelit, megsebesítette a kezét. Márk nyállal sarat csinált, rákente a sebre és meggyógyította az embert. Az megkérdezte, honnan van csodatévő ereje? Márk akkor tanítani kezdett Krisztusról, és a cipész egész házanépével megtért. Ő lett az első hívő Alexandriában, Anianusnak hívták.

A hívők száma pedig egyre nőtt, mert egyre többen hallgatták a Galileából jött embert. Ezért a pogányok üldözni kezdték. Márk akkor Anianust püspökké, Meliust, Sabinust és Kerdont pappá, hét férfit diákonussá szentelt, tizenegy más férfit egyéb szolgálatokkal bízott meg, maga pedig visszament Pentapoliszba.

Pentapoliszban örömmel látta a hívők életét, s bejárva a környéket mindenütt püspököket, papokat és diákonusokat szentelt. Két év elmúltával azonban ismét visszatért Alexandriába. Megérkezve örömmel látta, hogy az egyház él, sőt a várostól keletre, a sziklák között fekvő kis faluban, Bucoliban templomot is építettek. Márk jelenléte tovább erősítette az alexandriai egyházat, ezért a pogányok elhatározták, hogy megölik.

Elérkezett a húsvét napja, a mi naptárunk szerint április 25-e. Márkot a liturgia közben az oltárnál támadták meg és fogták el. Kötelet kötöttek a nyakára, és úgy vonszolták a sziklás ösvényeken maguk után. Vére megfestette a sziklákat. De nem halt meg, ezért bedobták egy börtönbe, hogy megtanácskozzák, másnap miképp végezzenek vele.

Éjfélkor azonban földrengés támadt, megjelent az Úr angyala, és így szólt hozzá: ,,Márk, Isten szolgája, aki az Egyiptomba rendelt szent hírnökök fejedelme vagy, íme, a neved fölvétetett az élet mennyei könyvébe, és emlékezeted nem halványul el soha. Mert társa lettél az égi erőnek, amely lelkedet az égbe vezérli, és részed lesz az örök világosságban.” E látomás vigasztalásával a szívében Márk égre tárt karokkal így imádkozott: ,,Uram, Jézus, hálát adok neked, mert nem hagytál magamra, hanem szentjeid közé számláltál engem. Kérlek, Uram, Jézusom, békességben vedd magadhoz a lelkemet, és ne engedd, hogy kegyelmedtől elszakadjak!” Amikor ezt kimondta, megjelent neki az Úr, úgy, ahogy tanítványai között járt szenvedése előtt, és így szólt hozzá: ,,Békesség veled, Márk, mi evangélistánk!” Ő pedig így válaszolt: ,,Uram, Jézus Krisztusom!” — azzal az Úr elment tőle.

Másnap reggel összegyűlt a város népe. Kihozták a börtönből, ismét kötelet kötöttek a nyakára, s közben gúnyolódtak: ,,Vezessétek a marhát Bucoliba!” Márk, miközben a földön vonszolták, így fohászkodott: ,,Uram, a kezedbe ajánlom a lelkemet!” — és kilehelte lelkét.

A pogányok nagy máglyát raktak, s el akarták égetni, de hirtelen fergeteges szélvész és felhőszakadás támadt, úgyhogy az áradó víz elől menekülniük kellett. Akkor jöttek a keresztények, és eltemették.

A legenda a temetéssel kapcsolatban még személyleírást is ad a vértanú evangélistáról: ,,Az orra hosszú, szemöldöke fölfelé áll, a szeme szép, a homloka felett kopasz. Hosszú szakállú, gyors mozgású, termetre formás, középkorú, őszes, érzelmeiben tartózkodó, Isten kegyelmével teljes férfi volt. Miután imádkoztak, eltemették, ahogy abban a városban szokás. Sziklába vágott sírba fektették, és dicsőséggel őrizték az emlékezetét, örvendezvén, hogy elsőként érdemelte ki Alexandriában az igazi trónust.”

Forrás: Joseph Weisbender: Heilige des Regionalkalender

Magyar címe: Szentek élete

Szent György keresztény vértanú

„Április 24.
a világegyházban április 23. +4. század

Amikor Györgyöt történelmi személyként fogadjuk el és méltatjuk, a Lydda Dioszpoliszban (Palesztina) régtől meglévő kultuszának bizonyságaira hivatkozva tesszük ezt. Ugyanakkor világosan elhatároljuk magunkat legendás szenvedéstörténetétől, amelynek eredete visszanyúlik az 5. század elejéig, és különféle változataival megtéveszti az utókor ítéletét.

Annyi történelmileg biztosnak tekinthető, hogy György a konstantini fordulat beköszöntése előtt halt vértanúhalált Krisztusért Lyddában. Tiszteletének rendkívüli elterjedtségével magyarázható, hogy vértanúsága körülményeit oly sok legendás elemmel tarkították.

A legeredetibbnek látszó passió-változatot állítólag a szent szolgája, Paszikratész mint szemtanú írta meg. Eszerint Dadianosz perzsa király volt az, aki szentünket üldözte. György Kappadókiából származó katonatiszt volt. Anyja hatására keresztény hitre tért, és a pogányságot támadta, ahol csak tudta. Dadianosz börtönében borzalmas kínzatásokat kellett elviselnie. A fogolynak maga Krisztus adta tudtára egy látomásban, hogy szenvedései 7 évig fognak tartani, és ezalatt háromszor meghal és föltámad. Egyéb halálos kínzatásokon kívül el kellett viselnie Györgynek, hogy egyszerre 60 szöget verjenek a fejébe! Az elbeszélőnek nem az események történeti visszaadása volt a szándéka, hanem annak épületes és vigasztaló bemutatása, hogy az Isten által óvott emberi életnek nem lehet ártani.

A tudósításoknak egy másik típusában Diocletianus császár játssza a szinte mitológiai Dadianosz szerepét. György itt is számos kínzást szenved el, de csak egyszer hal meg ebben az elbeszélésben. Ez a változat nyugaton terjedt el. Germán és szláv nyelveken is hamarosan kivirult a György-legenda, miközben számos csoda elbeszélését fogadta magába.

A kutatók néhány feltevést dolgoztak ki, hogy megmagyarázzák a legendát. A ,,mitológiai” magyarázat olyasféle alakokkal azonosította Györgyöt, mint Mithrasz, Perszeusz, Hórusz vagy Tammuz. A sárkányölő motívum, mely elsősorban a költészetet és az ikonográfiát ihlette meg, csak később született a György-legenda nyugati hagyományában. A legrégibb változatokból hiányzik, és olyan szent-életrajzi klisének kell tartanunk, amelyet legalább harminc más szentnél megtalálunk. Egy másik értelmezés (,,történelmi”) úgy véli, hogy György alakjában a fél-ariánus kappadókiai György püspököt kell fölismernünk. Ez azonban ellentétben áll a György-tisztelet történetével, amely kimutathatóan Lydda-Dioszpoliszból ered. Amint sok ókori zarándok tudósít róla, már a korai időkben megmutatták itt György sírját.

Lydda neve nemsokára Georgiopoliszra változott, s volt egy Györgynek szentelt bazilikája. Szíriában a 4. századtól találunk György- templomokat, Egyiptomban mintegy 40 templom és kolostor, Ciprus szigetén pedig még hatvannál is több szentély viseli a nevét. Konstantinápolyban maga Konstantin építtetett templomot a szentnek.

A görög egyházban György Demeterrel, Prokópiosszal és Theodorosszal együtt a nagy katonaszentek közé tartozik, kiket gyakran a ,,nagyvértanúk” névvel illetnek, és teljes katonai díszben ábrázolnak. György volt a zászlótartó, és ebben a minőségben kiemelkedő helye van köztük.

Rómában már az 5. századtól volt saját temploma, Itália többi részében körülbelül egy évszázaddal későbbi tiszteletét lehet igazolni. Tours-i Szent Gergely azt állítja, hogy Galliában még ereklyéit is tisztelték, és a Merowingok ősatyjuknak tekintették. Mainzban Sidonius püspök építtetett a szentnek egy bazilikát, amelyre Venantius Fortunatus készített föliratot. Angliában és Skóciában már az angolszász időkben meglehetősen nagy tekintélye volt szentünknek. Meg kell azonban azt is állapítanunk, hogy György tisztelete Európában a középkorban volt a legerősebb: mint általában a lovagok oltalmazója és a zarándokok meg a német lovagrend védőszentje kiemelkedő helyen állt. Rövid ideig a Dardanellák is az ő nevét viselték.

Különösképpen nagy volt György tekintélye a középkori Angliában. Oroszlánszívű Richárdnak személyes védőszentje volt, és III. Henrik idejében az 1222. évi oxfordi nemzeti zsinaton az angol királyság oltalmazójává nyilvánították. A szigetországnak több mint 160 templomát szentelték Györgynek, s ünnepét kötelezővé tették. III. Eduárdtól ered az angol hadsereg csatakiáltása: ,,Szent Györggyel Angliáért!” Ő alapította a Szent György- vagy térdszalag-rendet (1348). A szent lovag tisztelete V. Henrik idejében érte el a csúcspontját, amikor a canterburyi érsek rendelkezése szerint Szent György ünnepe ugyanazt a liturgiai rangot kapta, mint a karácsony. A reformáció ellenére az anglikán egyház is megőrizte György iránti szeretetét. E tényt szemlélve nem jelentéktelen dolog, hogy századunk elején XIV. Benedek pápa Szent Györgyöt újból Anglia védőszentjének nyilvánította.

Szent György azonban a középkorban sem kizárólag a lovagi és nemesi rend szentje, hanem egyúttal az egész népé is mint segítőszent. Amennyivel csökkent a lovagi párviadalok megszűntével a népszerűsége, ugyanannyival növekedett is a sárkányölő motívumra épülő misztériumjátékok születésével. Egyszerre volt védőszentje a parasztoknak, lovaiknak és állatállományuknak. A naptárban elfoglalt helye adta neki azt a feladatkört, hogy a tavaszkezdet számos ősi népszokását ,,megkeresztelje”. György pártfogását keresték továbbá a zsoldoskatonák és fegyverszállítóik, a puskaművesek és a páncélkovácsok is. Mint olyan szentnek, aki oltalmába fogadott lovagokat, katonákat és parasztokat egyaránt, el kellett tűrnie, hogy nemcsak a harcos hit — vagy amit annak tartottak — veszedelmeiben kérték közbenjárását és segítségét, hanem olyan emberi bajokban is, amilyen a szifilisz, a kígyómarás, a pestis és a lepra.

Ünnepét Rómában 683 óta ülik április 23-án.

---

Noha a sárkányviadal motívuma csak a későbbi évszázadokban épült a György-legendába, kifejezi a keresztény meggyőződést, hogy a hit megszünteti a démonok uralmát, és a gonoszt minden alakjában legyőzi. Ilyen szemlélettel olvassunk el egy Szent Györgyről szóló részletet a Legenda aureából:

,,Silena városa közelében volt egy tó, s abban lakott egy mérges sárkány. Már többször megfutamította a népet, amikor fegyveresen ellene vonult. Így hát a polgárok naponta két juhot adtak neki. Amikor a juhok megfogyatkoztak, megegyeztek, hogy naponta egy embert áldoznak a szörnynek. Sorsot vetettek, mely alól senki sem vonhatta ki magát. Amikor már a városnak szinte minden ifja és leánya áldozatul esett, történt, hogy a sors a király leányára esett. A király jajveszékelt és megkísérelte, hogy leányát megóvja a nyomorúságos haláltól. A nép pedig rettegett, hogy mindnyájukat megöli a sárkány.

Könnyezve ment a leány a tóhoz. És akkor Szent György arra jött lóháton. Megkérdezte, mi baja van. A lány így válaszolt: ”Jó ifjú, szállj gyorsan lovadra, és sietve fuss el innen!” — és elbeszélt neki mindent. Ő pedig ezt mondta: ”Ne félj, segíteni fogok rajtad Krisztus nevében.” Még beszéltek, amikor a sárkány kiemelte fejét a tóból. A leány reszketett a félelemtől, György azonban lovára pattant, keresztet vetett magára, és szembe lovagolt a sárkánnyal, amely rárontott. György nagy erővel megforgatta lándzsáját, Istennek ajánlotta magát, és olyan súlyos csapást mért a sárkányra, hogy az a földre zuhant. Akkor megparancsolta a leánynak, hogy a sárkány övét kösse a nyakára és vezesse be a városba. Az megtette és a sárkány úgy ment utána, mint egy szelíd kutya. A városban a nép rettenetesen megijedt, de György így szólt hozzájuk: ”Ne rettegjetek, mert az Úristen küldött hozzátok, hogy megszabadítsalak benneteket ettől a sárkánytól. Ezért higgyetek Krisztusban, és keresztelkedjetek meg, akkor megölöm ezt a sárkányt.” Így hát a király és a nép megkeresztelkedett, György pedig kihúzta kardját, és megölte a sárkányt. Ugyanazon a helyen szép templomot építettek, és az oltárnál élő forrás fakadt, amely meggyógyított minden beteget, aki csak ivott belőle.”

Forrás: Joseph Weisbender: Heilige des Regionalkalender

Magyar címe: Szentek élete

Szent Adalbert Prága püspöke, hittérítő, keresztény mártír

„Április 23.
*Libice (Kelet-Csehország), 956 körül +Tentikken (Danzig közelében), 997. április 23.

Adalbert kora a német-római szent birodalom fölemelkedésével és a keletnémet területek evangelizálásának kezdetével esik egybe. A germánok és a szlávok, a kereszténység és a pogányság közötti egyre gyakoribb összeütközések kora ez, bizonyos tekintetben a későbbi közép- európai feszültségeknek, a kelet-nyugat ellentétének előrevetett árnyéka és előíze.

Adalbert származásában is megjelenik ez a polaritás. Ereiben apja, a cseh Szlavnik fejedelem részéről szláv, anyja, Adilburg részéről pedig szász, tehát germán vér folyt. A jó megjelenésű kis Vojtechet (így hívták) már származása miatt is kitűnő világi pályára szánták, de szellemi adottságai is jóval az átlag fölé emelték. Isten azonban áthúzta az emberi számításokat, mert nagyobb dolgot akart vele és képességeivel megvalósítani: magasztos apostoli hivatásra választotta ki. Súlyos betegséggel látogatta meg tehát a fiút, s a szülők fölismerték a jelet: a gyermeket Isten lefoglalta magának, az ő szent szolgálatára kell tehát adni.

Így került a fölgyógyult fiú 972-ben a magdeburgi dóm jónevű iskolájába, hogy itt készüljön a papi hivatásra. Vallásosságával és okosságával kitűnt társai közül. Bérmáláskor vette föl az Adalbert nevet pártfogója, a magdeburgi érsek iránti tiszteletből. Az érsek halála után, 981-ben visszatért Prágába, ahol az első prágai püspök, Dietmar szentelte pappá. 983-ban, Dietmar halála után a püspökség alapítója, II. Boleszláv fejedelem, a papság és a nép egy akarattal Adalbertet választotta püspökévé. Daliás alakja, főnemesi származása, cseh nemzetisége, a társadalmi érintkezésben való jártassága, szelídsége és képzettsége mind-mind jó ajánlólevél volt számukra. II. Ottó császár is jóváhagyta a választást. Adalbert családi kapcsolatait (anyja I. Henrik rokona volt) és német műveltségét tekintve ez érthető is. Különben sem akart ellentmondani az általános óhajnak, hogy ti. a püspökségnek hazai gazdája legyen. Így a veronai birodalmi gyűlésen 983. február 22-én beiktatták őt. A mainzi érsek, Willigis szentelte püspökké még ugyanazon esztendő június 29-én.

Az otthoni fogadtatás örömmámorával szöges ellentétben állt a pásztor és a nyája között csakhamar megszülető feszültség. Adalbert befelé forduló természete, kolostor csendjére vágyódó lelke nem volt fölkészülve arra a küzdelemre és keménységre, melyet e félig civilizált és megtért nép vezetése, a sok pogány maradvány kiirtása (soknejűség, rabszolgatartás, varázslás, papok nősülése stb.) igényelt. Az állandó sikertelenségek, a hol innen, hol onnan fölbukkanó ellenállás megérlelték benne az elhatározást: 988-ban Rómába ment a pápához, s kérte, engedje őt zarándokként Jeruzsálembe, hogy ott szegényen és magányosan szolgálja az Urat. A montecassinói apát tanácsára változtatta meg a tervét, s lett bencés szerzetes 990- ben a Rómában fekvő aventinói görög kolostorban.

A csehek azonban a mainzi érsekkel szövetkezve ismét megostromolták kéréseikkel. A pápa és az apátja iránti engedelmességből Adalbert ismét Prágába készült. A római kolostorból magával vitte 12 társát, s megalapította velük a brevnovi apátságot. Ez az apátság idővel igazi szellemi-lelki középponttá lett: sok püspököt, apátot, szerzetest adott Cseh-, Morva-, Lengyel- és Magyarországnak, számos misszionáriust küldött Oroszországba. Évszázadokon keresztül a keresztény vallás és kultúra sugárzó központja volt a nyugati szlávok számára. Adalbert már ezzel az egyetlen alapításával is kitörölhetetlenül beírta nevét Európa civilizációjának és hitterjesztésének történetébe.

Az otthoni állapotok azonban nemigen javultak. A sok ünnepélyes ígéretből nem lett semmi. Alig törődtek az egyházi előírásokkal (pl. menedékjoggal) és a lelkipásztorok erőfeszítéseivel. Adalbert akarva, nem akarva belekeveredett a szlavnikidák (saját családja) és a premyslidák közt dúló harcba. A békére és kiengesztelődésre törekvő püspök ismét föladta az egyenlőtlen harcot, s részben önként, részben kényszerítve, ismét elhagyta Prágát.

994–995-ben Magyarországon térített. Ő keresztelte és bérmálta meg többek között Szent Istvánt. Máig is ő az esztergomi egyházmegye védőszentje. 996-ban megint visszatért római kolostorába. Ez év májusában koronázták császárrá III. Ottót, akire mély benyomást tett Adalbert őszinte és komoly vallásossága, jámborsága. Barátok lettek.

Ismét kiragadták szerzetesi magányából: a pápa, a császár, az érsek erélyesen sürgette, hogy folytassa prágai tevékenységét. A bencés szerzetes számára szent volt az engedelmesség. Hazafelé menet elkísérte III. Ottót Németországba, és hosszabb ideig nála maradt Mainzban. Jelentős része volt a császár vallásos és politikai gondolkodásának formálásában; megnyerte őt a keleti misszió ügyének is. Útközben kapta a hírt, hogy legközelebbi rokonait Csehország hercege, II. Boleszláv kegyetlenül meggyilkoltatta. Látva, hogy a családja nyújtotta támogatás semmivé lett, s nemzetségének esküdt ellensége került hatalomra, az eredményes munkát teljesen reménytelennek tartotta. Úgy látta, hogy a Prágába vezető út lezárult előtte. Prága helyett tehát Lengyelországba ment, és megalapította Meseritz kolostorát. Chrobry Boleszláv fejedelem támogatta, hogy továbbutazhassék az északon élő balti törzsekhez (Pruzzi, Prussen, később Preussen = poroszok), akik még nem kerültek érintkezésbe a civilizált világgal, s pogányság, erkölcsi elvadultság uralkodott közöttük. Adalbert 996/997 telén térített közöttük, de munkájának olyan leküzdhetetlen akadályai voltak, hogy úgy döntött, társaival együtt elhagyja a terméketlen ugart, és a litvánokhoz megy misszionálni. De mielőtt még elindulhatott volna, a pogányok egy lándzsával megölték: 997. április 23-án halt vértanúhalált Krisztusért a Nagat és az elbingi Weichsel közti Tentikkennél. Itt nyerte el ez a valóban szent élet a koronáját, a nagy célt, amely után ő is, mint minden tökéletességre törekvő keresztény, annyira vágyott.

A lengyel herceg kiváltotta testét a gyilkosoktól, és Gnieznóban temette el. Már 999-ben a szentek sorába iktatta őt Szilveszter pápa. Sokan elzarándokoltak csodatévő sírjához, többek között barátja, III. Ottó császár is (1000). A császár, élve az alkalommal, Gnieznót a szent iránti tiszteletből érsekséggé avatta. És ami életében nem adatott meg Adalbertnek, hogy Prágában otthont és békés nyugalmat találjon, azt megadta az utókor a földi maradványainak, melyeket 1030- ban vittek a csehek Prágába. Adalbert tisztelete azóta nőttön nő, s a prágaiak hazájuk védőszentjét tisztelik benne.”

Forrás: Joseph Weisbender: Heilige des Regionalkalender

Magyar címe: Szentek élete

Imádkozzunk közösen a papi és szerzetesi hivatásokért:

„Istenünk, te pásztorok által kívánsz gondoskodni népedről. Áraszd ki Egyházadra a bátorság és a buzgóság Szentlelkét, hogy támasszon férfiakat, akik méltók az oltár szolgálatára, állhatatosak és szelídek evangéliumod hirdetésében. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön–örökké. Ámen.”

„A mennyei lakoma örömében arra kérünk, Istenünk, hogy a szeretetnek e nagy szentsége érlelje meg azokat a magvakat, amelyeket az Egyház szántóföldjén bőkezűen elvetsz, és sokan válasszák élethivatásuknak, hogy testvéreikben szolgáljanak téged. Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.”

Forrás: Római Misekönyv – Papi hivatásokért könyörgés (részlet)

Garadnay Balázs atya készülő könyvéből olvashatunk részletet:

„Szent Fausztina Kowalska (1905-1938)

Helén Kowalska a lengyelországi Łódź melletti Glogowiec faluban született mélyen vallásos, tízgyermekes család harmadik gyermekeként. Édesapja nagyon imádságos ember volt, már hajnalban elmondta a Szeplőtelen Fogantatás kis zsolozsmáját, majd nagyböjtben Jeremiás siralmait. Felesége hiába kérte, hogy ne zavarja az alvó gyermekeket. Azt felelte: „Asszony, az Isten jön először. Jó példát kell adni a kicsinyeknek.”

Helén ilyen légkörben nevelkedett, és vált imádságos, engedelmes és a nyomorúság iránt érzékeny emberré. Szegénységük miatt csak két és fél évig járhatott iskolába, aztán elszegődött gazdag családokhoz szolgálólánynak.

Hét éves korában érezte először a szerzetesi hivatást. Tizenöt éves volt, amikor szülei elé állt ezzel a gondolatával, de ők mereven elzárkóztak ettől. Három év múlva „elfogyott az Úr türelme”, s egy táncmulatság közben megszólította Helént: „Meddig fogok még szenvedni miattad, és te meddig vezetsz még félre engem?” (Napló, 9.)

Helén nagy lelkiismeret-furdalással elszaladt a templomba, és ott hosszas imádságában kérdezte Jézustól, mit kell tennie. Ő így válaszolt: „Azonnal utazz Varsóba, ott fogsz belépni egy zárdába.” (Napló, 10.) Csak nővérének mondta el a történteket, és elutazott Varsóba. A Szűzanyához fohászkodott: „Mária! Téged kérlek, vezess, és te irányíts engem.” (Napló, 11.)

Az Úr próbatétele következett: Helén sorra kopogott be a zárdák kapuin, de sehol sem vették fel. Végül az Irgalmasság Anyja Nővéreinek elöljárója szóba állt vele, de azt a feltételt szabta, hogy előbb dolgozzon valahol egy évig. Így ismét háztartási alkalmazott lett. 1925-ben lépett be a varsói zárdába. Így ír erről: „Határtalanul boldognak éreztem magam. Az volt a benyomásom, mintha a paradicsomi életbe léptem volna be.” (Napló, 17.) Beöltözésekor az Oltáriszentségről nevezett Mária Fausztina nevet kapta.

A rend több házában szolgált szakácsként, kertészként és portásként. Nagyon sok testi és lelki szenvedést kellett elviselnie: szervezetét megtámadta a tuberkulózis, lelkét pedig az őt, illetve az Urat meg nem értő nővértársai. Élete utolsó éveit a krakkói zárdában töltötte.

Az Isteni Irgalmasság

A látszólag semmitmondó életét az Úr irgalmassága ragyogta be: misztikus egységben élt Istennel. A Jézus parancsára írt Naplója őrizte meg számunkra Megváltónk szavait. A Kinyilatkoztatás csodálatos, de sajnos kissé homályba kerülő igazságának feltárását kapta feladatul, Isten irgalmasságának hirdetését. Azóta már a történelem eseményei alapján is, és a pápai megnyilatkozásokból is biztosan tudjuk, hogy csak az Isten irgalma mentheti meg világunkat mind a sátáni ármánykodástól, mind pedig attól, ahogy az az emberi közvetítés által próbálja aláásni életünket: a lelki- szellemi-, fizikai-, erkölcsi- és családi életünket.

JAVASOLT ELMÉLKEDÉSI TÉMA

Szent II. János Pál pápa a korunkban tapasztalható kritikus jelenségeket olyan sötétségnek nevezi, mely kollektív éjszakaként borul ránk – nyugatról áradva kelet felé.^[1] De a Fausztina nővérnek adott magán-kinyilatkoztatás épp azért jelentős, mert ennek a sötétségnek feloldására kaphatjuk Isten irgalmas szeretetáradását: az Úrnak gondja van ránk, tenyerébe írta a nevünket (vö. Iz 49,16).

Fausztina nővér már évek óta érzékelte Jézus különleges megjelenéseit és szavait, mikor 1931-ben szemeivel is meglátta Őt: „Este, amikor a cellámban voltam, megpillantottam az Úr Jézust fehér ruhában. Egyik kezét áldásra emelte, a másikkal megérintette mellén a ruháját. Melléből a ruha nyílásán át két hatalmas sugár tört elő, egy piros és egy halvány. Csendben néztem az Urat, a lelkem eltelt félelemmel, de nagy örömmel is. Kis idő múlva azt mondta Jézus: „Fess egy képet annak alapján, amit látsz, ezzel az aláírással: ’Jézusom, bízom Benned.’ Azt kívánom, hogy tiszteljék ezt a képet, először a ti kápolnátokban, aztán az egész világon!” (Napló, 47.) A képet így magyarázta az Úr: „A halvány sugár a vizet jelenti, ami a lelket tisztítja meg, a piros a vért, amely a lélek élete. Boldog, aki ezek árnyékában él.” (Napló, 299.)

Az Úr különféle ígéreteket fűzött e kép tiszteletéhez, pl. a tökéletesség útján való előrehaladást és a boldog halál kegyelmét: „A kép által sok kegyelmet fogok kiosztani a lelkeknek, ezért hozzáférhetővé kell tenni minden lélek számára.” (Napló, 570.)

A Megváltó azt kívánta, hogy Fausztina nővér terjessze el az emberek között Jézus határtalan irgalmát a bűnös lelkek iránt. Ez az utolsó mentsvár számukra, mert Isten még azokat is meg akarja menteni, akik életük során makacsul ellenálltak felkínált kegyelmének. „Aki Irgalmasságom ünnepén az Élet Forrásához járul, bűnei és az értük járó büntetés teljes elengedését nyeri el.” (Napló, 300.) „Egy lélek se féljen közeledni hozzám, még ha bűnei skarlátpirosak lennének is.” (Napló, 699.) „Mielőtt eljövök, mint igazságos Bíró, előbb szélesre kitárom irgalmam kapuját. Aki nem akar az irgalom kapuján átmenni, annak igazságosságom kapuján kell áthaladnia.” (Napló, 1146.) Az Isteni irgalmasság elnyerésének az a feltétele, hogy bízzunk az Ő jóságában, gyakoroljuk a felebaráti szeretetet, és a szentgyónás által elnyerjük a megszentelő kegyelem állapotát, s így, megtisztult lélekkel fogadjuk Őt a szentáldozásban. Sajnos vannak olyan emberek, akik nem nyitják meg szívüket ez a Jóság előtt: „Keserves szenvedéseim ellenére elvesznek egyes lelkek. Utolsó mentőövet adok nekik, ez az Irgalmasságom ünnepe. Ha nem dicsőítik irgalmamat, örökre elvesznek.” (Napló, 965.)

Isten irgalmassága felülmúlja az igazságosságát, s ezért nem az eredményeinket mérlegeli, hanem a szívünk szándékát. „A kárhozat azokra a lelkekre vár, akik el akarnak veszni, mert aki törekszik az üdvösségre, annak az Úr rendelkezésére bocsátja az irgalom tengerét.” (Napló, 631.) Egy angyal bemutatta Fausztina nővérnek a poklot. Látta a kárhozottak szenvedésének mibenlétét: az által az érzékük által gyötrődnek, amellyel vétkeztek. „Isten parancsára írok ezekről a dolgokról, hogy egyetlen lélek se mentegethesse magát azzal, hogy nincs pokol, és nem volt ott senki, nem lehet tudni, mi van ott. Isten parancsára tanúsítom a lelkeknek: létezik a pokol. … A legtöbb ott szenvedő lélek olyan, aki nem hitte el, hogy van pokol.” (Napló, 741.)

„Ma lélekben a mennyben voltam, s láttam azt a felfoghatatlan szépséget és boldogságot, ami a halál után vár ránk. Láttam, ahogy minden teremtmény szünet nélkül tiszteletet és dicsőítést tanúsít az Úr iránt. Láttam, mily nagy a boldogság Istenben, amely kiárad minden teremtményre, s őket is boldogítja, majd a boldogságból fakadó valamennyi dicsőítés és magasztalás visszaáramlik a Forráshoz, behatol Isten mélységébe, szemlélve belső életét – az Atya, a Fiú és a Szentlélek életét – amit soha senki felfogni vagy kikutatni nem tud. … Isten megismertette velem azt az egyedüli dolgot, ami végtelen értékkel bír előtte: ez pedig Isten szeretete. Semmi sem hasonlítható a tiszta szeretet egyetlen tettéhez. Milyen felfoghatatlan kegyelemben részesíti Isten azt a lelket, aki Őt őszintén szereti. … Lelkemet béke és szeretet töltötte el, s minél jobban megismerem Istent, annál jobban örvendek annak, hogy ilyen az Isten. Ó, Istenem! Mennyire sajnálom azokat az embereket, akik nem hisznek az örök életben! Oly erősen imádkozom értük, hogy az irgalmasság egy sugara érje őket is, és hogy Isten atyai keblére ölelje őket.” (Napló, 777-781.)

„Egyik este megjelent előttem egy meghalt nővér, aki már több ízben is meglátogatott. Mikor először láttam, nagyon szenvedett. Később fokozatosan csökkentek a szenvedései. Ezen az estén sugárzott a boldogságtól. Azt mondta, hogy már az égben van. … Ezután hozzám lépett, kedvesen megölelt, s azt mondta: ’Már mennem kell.’ Megértettem, mily szoros kapcsolat van a lelkek életének e három szakasza közt: föld, tisztítótűz, mennyország.” (Napló, 594.)

A megpróbáltatások

Fausztina nővér mindenben igyekezett engedelmeskedni Jézus utasításainak, de az ő élete se volt könnyebb, mint annakidején Alacoque Szent Margité: a Jézustól kapott feladatokat ugyanannyira nem vették komolyan elöljárói (Napló, 38., 49., 51.), mint amennyire Margit nővérnek nem engedélyezték az isteni parancsok teljesítését. A megpróbáltatások tehát sem évszázadhoz, sem nemzetiséghez nem kötődnek – aki az Isten ügyét szolgálja, annak élre kell állnia, és a hűségéről tanúságot kell tennie. Ez a helytállás elsősorban engedelmességet jelent, ahogy ezt Jézus kifejtette Szent Margitnak (44. fejezet). Fausztina nővér – Alacoque Margithoz hasonlóan – két ellentétes parancs engedelmességi konfliktusába került: gyóntatója kétségbe vonta az isteni sugallatok hitelességét. „Nővér, ez képzelődés! Ön valami eretnekséget gondolt ki! Nem szabad a sugallataira hallgatnia! Ha az Úr Jézus újra mondana magának valamit, tudassa velem, de ön, nővér, nem teljesítheti azt!” Ez a tilalom hatalmas sötétségbe sodorta Fausztina nővért. A szentmisén Jézus szólt hozzá: „Mondd meg a gyóntatódnak, hogy ez a mű az enyém, és téged, mint nyomorúságos eszközt használlak fel.” Fausztina ezt válaszolta: „Jézus, nem tudom megtenni, amit mondasz, mert a gyóntatóm szerint minden csak önámítás, s nem szabad hallgatnom semmilyen parancsodra. Nem teszek meg semmit, amivel most megbízol. Kérlek, bocsáss meg, Uram, nem tehetek semmit; hallgatnom kell a gyóntatómra. Jézus, kérlek szépen, bocsáss meg! Te tudod, hogy szenvedek ettől a helyzettől, de gyóntatóm nem engedte meg, hogy parancsaidat kövessem.” Jézus kedvesen, s megelégedéssel hallgatta Fausztina nővér panaszkodását, és jóságosan azt mondta: „Mondj el mindig mindent a gyóntatódnak, amit parancsolok, s amit mondok neked, de csak azt tedd, amire engedélyt kapsz! Ne aggódj, és ne félj semmitől, én veled vagyok!” Pár nap múlva érdekes fordulatot vett az ügy: Fausztina ismét elment gyónni ehhez az atyához, és – ahogy Jézus mondta – elmondott neki mindent. S az atya válasza: „Ne féljen, nővér, önnel nem történhet semmi rossz, nem engedi meg az Úr. Ha engedelmes marad, ilyen magatartással nem kell aggódnia. Isten talál majd rá utat, hogy művét keresztülvigye. Kérem, tartsa magát ehhez az egyszerűséghez és az őszinteséghez, és mondjon el mindent az általános főnöknőnek. Amit mondtam, azért tettem, hogy figyelmeztessem önt, mert még a szentek is tévedhetnek. Néha az ördögtől jön egy-egy sugalmazás, néha saját magunktól. Ezért kell óvatosnak lennünk. Továbbra is úgy viselkedjék, mint azelőtt. Látja, nővér, ezért nem haragszik az Úr.” (Napló, 643-646.)

Döbbenetes – Fausztina nővér tudja, hogy amit hall, az igaz, valóban Jézus beszél vele, de azt is tudja, hogy Jézus feltétlen engedelmességet kíván a hozzá hűséges lélektől. S lám, ez a helyes megoldás, ezt várja Jézus: engedelmességet az elöljárónak, a gyóntatónak, még a „biztos” ismerettel szemben is. „Légy mindenben engedelmes lelkiatyádnak. Az ő szava az én akaratom. Erősítsd meg lelked mélyén a tudatot, hogy én beszélek az ő szájával, és azt kívánom, hogy előtte lelked állapotát ugyanazzal az egyszerűséggel és őszinteséggel tárd fel, mint előttem. Újra elismétlem ezt neked, gyermekem, tudd, hogy szava számodra az én akaratom.” (Napló, 979.)

Hivatása

Fausztina nővér az Úr különleges kegyelmi adományaiban részesült: kinyilatkoztatásokat és látomásokat kapott, a prófétálás, a lélekbelátás kegyelmével és a misztikus eljegyzéssel^[2] ajándékozta meg, s hogy ezeket szolgálatnak és lelki feladatnak tekintette, s nem érdemnek, bizonyítja naplófeljegyzése: „Sem a kegyelmek, sem a sugallatok, sem az elragadtatások, sem sok adomány nem teszik a lelket tökéletessé, csak a lelkemnek benső egyesülése Istennel. Szentségem és tökéletességem akaratomnak az Isten akaratával való szoros egyesülésén alapszik.” (Napló, 1107.)

„Ma téged küldelek az egész emberiséghez, irgalmasságom üzenetével – mondta Jézus. – Nem büntetni akarom a sérült emberiséget, inkább meg akarom gyógyítani, és irgalmas szívemre szorítani.” (Napló, 1588.) „Te vagy irgalmasságom titkárnője, erre a tisztségre jelöltelek ki a jelen és az eljövendő életben (…), hogy közöld a lelkekkel nagy irgalmamat, melyet irántuk érzek, és bátorítsd őket: bízzanak irgalmam mélységében.” (Napló, 1605. és 1567.)

A Szűzanya erősíti Fausztinában a hivatástudatot: Isten irgalmasságát kell hirdetnie. „A Megváltó nagy irgalmáról kell beszélned a világ előtt, s felkészítened a világot újbóli eljövetelére, amikor nem mint irgalmas Megváltó, hanem mint igazságos Bíró fog eljönni. Ez a nap rettenetes lesz, ki van jelölve az igazság napja, Isten haragjának napja, mely előtt megremegnek az angyalok. Hirdesd Isten irgalmasságát a lelkeknek, amíg tart az irgalom ideje! Ha most hallgatsz, felelned kell azon a rettenetes napon nagyon sok lélekért.” (Napló, 635.)

Fausztina nővér azonban nem hallgatott az irgalmasságról, hanem hirdette és cselekedte.  Ő is átélhette, ami oly sok szent életében megtörtént: Jézus megjelent neki egy szegény koldus álruhájában. Megdöbbentő, hogy Jézus mennyire értékeli bennünk azt, amit Ő maga adott nekünk. „Ma Jézus egy szegény fiatalember alakjában jött a portára. Lesoványodott, fiatal férfi képében, rongyos ruhában, mezítláb, hajadonfőtt, agyonfagyva, mert hideg és nedves volt az idő. Valami meleg ételt kért. Bementem a konyhába, de nem volt ott semmi a szegények részére. Keresgélés közben találtam egy kis levest. Megmelegítettem, tördeltem bele egy kis kenyeret, s így adtam a szegény fiúnak, aki megette. Abban a pillanatban, amikor elvettem tőle az edényt, tudomásomra hozta, hogy Ő az ég és föld Ura. Ahogy megláttam, ki Ő, eltűnt a szemem elől. Midőn visszatértem cellámba, elgondolkodtam a történteken. Ekkor meghallottam lelkemben: „Leányom, meghallottam a szegények áldásait, akik a portáról eljövet áldanak engem. Az engedelmesség keretein belüli irgalmad megtetszett nekem, azért elhagytam trónomat, hogy megízleljem irgalmad gyümölcsét.” (Napló, 1312.)

Isten irgalma – és az emberek nyitott, illetve zárt szíve: fogadókészség vagy elutasítás

Fausztina szomorúan tapasztalja a bűneink miatti lemaradásainkat. „Egyik napon megláttam két szerzetesnővér lelkiállapotát, akik bensőleg zúgolódtak a főnöknő kiadott parancsa ellen. Ezért Isten visszatartotta a részükre szánt különleges kegyelmeket. Fájdalom járta át szívemet, mikor ezt láttam. Ó, Jézusom, milyen szomorú, mikor mi magunk vagyunk az okai a kegyelmek elvesztésének.” (Napló, 690.)

Jézus fájdalmasan mondja Fausztinának: „Égetnek az irgalom lángjai. Szeretném kiárasztani őket az emberekre. Ó, milyen fájdalmat okoznak nekem, ha megtagadják befogadásukat! … Azokat a lelkeket, akik irgalmasságom tiszteletét terjesztik, egész életükben megoltalmazom, mint gyengéd anya óvja csecsemőjét. Haláluk óráján pedig nem bírájuk, hanem irgalmas Megváltójuk leszek. Ebben az utolsó órában a lelkeknek nincs más védelmük, mint az én irgalmam. Boldog az a lélek, aki életében az irgalom forrásába merült, mert az igazság nem fogja elérni.” (Napló, 1074-1075.)

„Egyesülni akarok az emberi lelkekkel. Gyönyörűség számomra összekapcsolódni a lelkekkel. Amikor az emberek szívébe betérek a szentáldozásban, kezeim telve vannak kegyelemmel, amit a lelkeknek akarok adni. De ők nem figyelnek rám, egyedül hagynak engem és mással foglalkoznak. Annyira szomorú vagyok, hogy a lelkek nem ismerték fel a Szeretetet!” (Napló, 1385.)

„Kegyelmekkel akarom elárasztani őket, s ők nem akarják elfogadni ezeket. Úgy bánnak velem, mint valami holt dologgal, pedig szívem tele van szeretettel és irgalommal.” (Napló, 1447.)

„Minden kegyelem az irgalomból jön, és utolsó óránk is telve van irgalommal részünkre. Senki se kételkedjék Isten irgalmában, még ha bűnei éjfeketék lennének is. Isten irgalma erősebb nyomorúságunknál. Csak egy a fontos: a bűnös szívének ajtaját legalább egy kissé megnyissa Isten irgalmának sugara előtt. A többit Isten teljesíti. De szerencsétlen az a lélek, aki Isten irgalma előtt zárva tartja az ajtót, még utolsó óráján is! Ezek a lelkek borították Jézust gyászos szomorúságba az Olajfák hegyén. Az Ő legirgalmasabb Szívén keresztül áradt az isteni kegyelem.” (Napló, 1507.) (…)”

——————————————————————————————————————————————

Fausztina nővér betegségeit és szenvedéseit a bűnösök megtéréséért ajánlotta fel. 33 éves korában halt meg, 1938. október 5-én Krakkóban.

II. János Pál pápa 1993. április 18-án, Húsvét második vasárnapján boldoggá, majd 2000. április 30-án, szintén Húsvét második vasárnapján szentté avatta Fausztina nővért és elrendelte az isteni irgalmasság ünnepét Húsvét második vasárnapjára.

II. János Pál pápa 2002. augusztus 17-én felszentelte a Szent Fausztina nővér sírjánál épült Isteni irgalmasság templomát Krakkóban.

Forrás: Garadnay Balázs atya készülő könyve

Szent Fausztina Kowalska nővér: Napló – Az Isteni irgalmasság üzenete

Magyar Katolikus Lexikon

[1] Keresztes Szent János ünnepén mondott beszéde, Segovia, 1982.
[2] Tág értelemben az Istennek teljesen odaadott élet kezdete (pl: szerzetesség). Szoros értelemben a tökéletesség útjának (Az Istennel való egyesülésre vezető életfolyamat. A lelkiségi hagyomány szerint 3 nagy szakasza van: megtisztulás, megvilágosodás és az egyesülés) harmadik szakasza (misztikus egyesülés útja), mellyel a Szentháromság vagy Jézus Krisztus álomban vagy látomásban az eljegyzés élményével ajándékozza meg a lelket.

Garadnay Balázs atya „… és átölel Krisztus” című könyvéből idézett gondolatairól elmélkedjünk a mai napon:

„George Thomas plébánosról, aki New England-nak (az Amerikai Egyesült Államok Északnyugati Régiójának) egy kis városkájában szolgált, olvastam, az alábbi történetét.

Húsvét reggelén, amikor zsúfolt templomában felment a szószékre prédikálni, egy régi, rozsdás, rozoga madárkalitkát vitt magával és letette a szószék párkányára. Persze mindenki meglepődve nézte és kíváncsian várta, mi fog történni. A plébános elkezdte a prédikációt:

Amikor tegnap végig mentem a Fő utcán, szembe jött velem egy fiatal gyerek, kezébe lóbálta ezt a madárkalitkát és a kalitka alján három kis vadmadár lapult, reszketve a hidegtől és a félelemtől. Megállítottam a fiút és megkérdeztem:

– Mit viszel magaddal?

– Csak ezt a három vacak madarat – felelte.

– Aztán mit akarsz csinálni velük? – kérdezősködtem.

– Hazaviszem őket és szórakozom velük – felelte. – Feldühítem őket, kihúzom a tollaikat, egymás közötti viadalra uszítom őket. Élvezni fogom.

– De előbb-utóbb beleunsz majd. Utána mit csinálsz velük?

– Ó, van otthon két macskánk – mondta a fiú -, azok szeretik a madárhúst. Megetettem őket velük.

Hallgattam egy kicsit, aztán ismét megszólaltam:

– Fiam, mennyit kérsz a madarakért?

– Nem kellenek magának azok a madarak, Atya. Hiszen azok csak vacak szürke mezei madarak. Még énekelni sem tudnak. Még csak nem is szépek.

– Mennyit akarsz értük? – kérdeztem ismét.

A fiú végignézett rajtam, mintha megbolondultam volna, aztán megmondta az árát: tíz dollár. Kivettem a zsebemből a tíz dollárt, odaadtam a gyereknek. A fiú letette a kalitkát a földre és egy pillanat alatt eltűnt. Én aztán felemeltem a madárkalitkát, elvittem a közeli parkba, ott letettem, kinyitottam az ajtaját és szabadon engedtem a madarakat.

Miután Thomas plébános elmondta a kalitka történetét, mindjárt egy másik történetbe kezdett:

Egy nap a sátán és Jézus között párbeszéd folyt. A sátán épp az Édenkertből jött és büszkén dicsekedett:

– Az egész emberiséget a kezeim közé kaparintottam. Csapdát állítottam nekik, olyan csalétekkel, amelynek nem tudnak ellenállni. Mind az enyémek!

– Mit fogsz csinálni velük? – kérdezte Jézus.

– Szórakozni fogok velük. Megtanítom őket, hogyan házasodjanak és hogyan váljanak el egymástól; feldühítem őket, meg arra is megtanítom, hogyan gyűlöljék és kínozzák egymást; hogyan részegeskedjenek és kábítózzanak; arra, hogy fegyvereket és bombákat találjanak fel és öljék egymást. Nagyon fogom élvezni. – mondta a sátán.

– Mit csinálsz majd velük akkor, ha eleged lesz a játékból!

– Megölöm őket! – felelte a sátán.

– Mennyit kérsz értük? – érdeklődött tovább Jézus.

– Nem kellenek neked azok az emberek! Nem jók azok semmire! Megveszed őket, ők pedig gyűlölni fognak. Leköpnek, megátkoznak és megölnek. Nem kellenek ők neked!

– Mennyit kérsz? – kérdezte újból Jézus.

A sátán végignézett Jézuson és megvető gúnnyal mondta:

– A véredet, az összese könnyedet és az egész életedet!

Jézus így szólt:

– Megegyeztünk! – aztán kifizette az árát…

Ezzel George Thomas fogta a madárkalitkát és lement a szószékről.

Én pedig azon töprengek, mennyi alkalmunk van, hogy az emberek figyelmét a megvásárolható kalitkára irányítsuk: mennyi foglyot szabadíthatnánk ki azzal, ha rádöbbentenénk őket, hogy Jézus megváltott minket, meghalt értünk, hogy mi szabadok lehessünk a bűn és a sátán fogságától. Sok ilyen George Thomas kellene, aki hirdetné a visszanyert szabadságunkat!

Nyitott szemmel és szívvel kellene járnunk, hogy meglássuk az alkalmakat és megtegyük a szükséges lépéseket, hogy mi magunk is és embertársaink is merjenek irreális magasságokban gondolkodni és szárnyalni. Mert rabságunk véget ért. A szeretet feloldotta félelmeinket és visszaadta a reményünket.”

„Az üres sír.

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.” Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, s látta a gyolcsot, de nem ment be. Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba és ő is látta az otthagyott gyolcsot meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt. Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból. Ezután a tanítványok visszatértek övéikhez.

Jézus megjelenik Mária Magdolnának.

Mária ott állt a sír előtt és sírt. Amint így sírdogált, egyszer csak benézett a sírba. Látta, hogy ott, ahol Jézus teste volt, két fehér ruhába öltözött angyal ül, az egyik fejtől, a másik lábtól. Megszólították: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték Uramat – felelte –, s nem tudom, hová tették.” E szavakkal hátrafordult, s látta Jézust, amint ott állt, de nem tudta róla, hogy Jézus. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Abban a hiszemben, hogy a kertész áll mögötte, így felelt neki: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hova tetted, hogy elvihessem magammal.” Jézus most nevén szólította: „Mária!” Erre megfordult, s csak ennyit mondott: „Rabboni”, ami annyit jelent, mint „Mester”. Jézus ezt mondta neki: „Engedj! Még nem mentem föl Atyámhoz. Inkább menj el testvéreimhez és vidd nekik hírül: Fölmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elment, és hírül adta a tanítványoknak: „Láttam az Urat, s ezt mondta nekem.”

Jézus megjelenik a tanítványoknak.

Amikor beesteledett, még a hét első napján megjelent Jézus a tanítványoknak, ott, ahol együtt voltak, bár a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót. Belépett, megállt középen és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.” A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor megjelent nekik Jézus. A tanítványok elmondták: „Láttuk az Urat!” De kételkedett: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem.” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok, s Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett, megállt középen, és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Aztán Tamáshoz fordult: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás fölkiáltott: „Én Uram és Istenem!” Jézus csak ennyit mondott: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” Jézus még sok más csodajelet is mutatott tanítványai előtt, amelyeket nem jegyeztek föl ebben a könyvben. Ezeket azonban följegyezték, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életetek legyen az ő nevében.”

János 20, 1-31

Kedves Testvérek!

Ne felejtkezzünk el az óraátállításról, vasárnap hajnalban 2:00 órakor, 3:00 órára kell előre állítani az órát.

A vasárnap esti szentmisék innentől kezdve őszig már 19 órakor kezdődnek.