Elmélkedések

Garadnay Balázs plébános buzdításai a koronavírus idején

Húsvét-öröme

Húsvét-2.vas_.

Húsvét 3. vasárnapja – Az emmauszi tanítványok (Lk 24, 13-35)

Az első benyomásom a két tanítvánnyal kapcsolatban, hogy ők menekülnek: reményvesztetten és fejvesztetten: el innen! Meg is fogalmazzák csalódottságukat a hozzájuk csatlakozó Idegennek: „mi azt reméltük, hogy ő váltja meg Izraelt.” De az álmaik most összeomlottak. S annyira félnek a kudarctól, hogy még annak se mertek utánajárni, amire most hivatkoznak: „Néhány hozzánk tartozó asszony megzavart minket – hajnalban a sírnál voltak, de nem találták ott a holttestét. Azzal a hírrel tértek vissza, hogy angyalok jelentek meg nekik, akik azt állították, hogy él. Közülünk néhányan el is mentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogyan az asszonyok mondták…” És ez a megtorpanásuk, az önmaguk féltése elszomorító; megerősödik bennem a rossz érzés: ezeknek nem lehet kedvükre tenni, nem lehet kiemelni őket a depresszióból, ők eldöntötték, hogy megmenthetetlenek lesznek.

Jézus ezért fakad ki: „Ó, ti oktalanok, késedelmes szívűek! Képtelenek vagytok hinni… ”

Magunkat látjuk az emmauszi úton! Talán csordultig van a szívünk: úgy érezzük, semmi sem úgy alakult, ahogy szerettük volna.

De két tényezőre oda kell figyelnünk: Jézus minket sem hagy magunkra a bánatunkban, ő odaszegődik mellénk, és épp most magyarázza el, hogy ennek így kellett történnie. S a másik reményforrásunk: még útközben vagyunk! Még folyamatban van a történetünk – és nem lenne szerencsés önként rabságba vonulnunk, mielőtt bárki is kimondaná felettünk az ítéletet!

Aki Jézus jelenlétében – miközben az élete még folyamatban van – bebeszéli magának, hogy „nincs semmi értelme, vége mindennek!” – az saját maga döntött a veszteségéről. Ennek a saját döntésű kudarcnak az lehet az érzelmi háttere, hogy ez a két menekülő tanítvány sokkal inkább foglalkozott önmagával, mint az Istennel; inkább fájlalta saját veszteségét („Mi pedig azt reméltük…”), mintsem örülni tudott volna Krisztus győzelmének. És ebben rejlik a mi csapdánk is: ha magunkkal többet foglalkozunk, mint az Istennel, akkor az Istent nem fogjuk észrevenni, és ez esetben aligha lehet segíteni rajtunk.

Most, a jelenben. De Jézus tovább lát a jelennél, és Ő nem adja fel! Elmagyarázza nekik és nekünk mindazt, ami az Írásokban róla szól. A szájukba rágja azt, amit nekik is tudniuk kellett volna. Nekünk is elmagyarázza, hogy amiben épp benne vagyunk, annak így kellett történnie.

Ez a két tanítvány nem képes befogadni a szavak értelmét. Most. De majd – amikor felismerik az Igazságot – visszaemlékeznek: „Ugye lángolt a szívünk, amikor….” S ebből látszik, hogy ha akkor nem is értették meg, a lelkük mélyén elraktározták – mégiscsak megérintette a szívüket Jézus jelenléte! És amikor a szívükről lehull a páncél, minden a helyére kerül bennük.

Ebben bízhatunk mi is: amikor szükséges lesz, a Szentlélek eszünkbe juttatja Jézus szavait és tetteit. Akármekkora is most az értetlenség, a kegyelem nem veszik el – és az Isten türelme megvárja, hogy aki ma még nem tudja, merről érkezik feléje a hívó szó, odaforduljon feléje.

Ez a két megtévedt tanítvány akkor ismerte fel az Idegent, amikor asztalhoz ültek, és Ő kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és odanyújtotta nekik. Ma is sok megtévedt tanítvány van, akinek a jelenben hiába beszél Jézus. De eljön a felismerés pillanata, amikor nem tudnak tovább értetlenkedni! És ez akkor lesz, amikor hajlandók lesznek behívni Jézust az életükbe, és készek lesznek átvenni Tőle a nekik kínált Falatot.

Mi most a járványveszély miatt fizikai valóságunkban nem ülhetünk Jézussal egy asztalhoz. De elmúlik ez a kényszerhelyzet, és újra ott leszünk Vele a Kenyértörés (szentmise) közösségében. S akkor minden esélyünk meglesz arra, hogy megvilágosodjon előttünk mindaz, ami ma még homályos vagy kilátástalan. Mert az Ő jelenlétében, és a Tőle nyert Kenyérben rejlik életünk minden áttekinthetetlen helyzetének megoldása.

Összegezve:
Nem kell(ene) menekülnünk!
Észre kell(ene) vennünk, Ki az, aki mellénk szegődik.
Ne higgyük lezárt eseménynek azt, ami még folyamatban van. S az életünk ilyen. Az Isten kegyelme pedig még inkább.

Húsvét 4. vasárnapja – Papi hivatások világnapja

A papi és szerzetesi hivatások ünnepén Jézus a jó és igaz pásztorról tanít az evangéliumban. Az élet bármely területét választottuk is, hogy ott embertársaink szolgálatára legyünk, azt azzal az elkötelezettséggel tehetjük, amit Jézustól tanulhatunk. Aki nem isteni hívásra (legjobb tudásának megfelelően, az önzetlen jóakarat szellemében) választott magának munkaterületet, annak nincs sok esélye, hogy a rábízottak felismerjék hangját – ahogy Jézus mai tanításából halljuk (Jn 10,1-10). Ez pedig a sikertelenség nyomasztó terhével fog ránehezedni. Ezért szükséges, hogy kutassuk, hova, kikhez szólít a „hivatásunk”.

A szülői hivatás nem csak a földi boldogulásra segíti a gyermekeket, hanem az üdvösségre akarja elvezetni őket: szülő és gyermeke együtt haladnak az örök boldogság útján. Az egészségügyi dolgozók az életet védik és erősítik; a rendfenntartó erők mindent elkövetnek, hogy biztonságban élhessünk; a honvédő katonák, a mezőgazdaságban fáradozók, és akik az ételeinket elkészítik és minket a boltokban kiszolgálnak – Jézus szavai szerint – olyan „ajtók”, akik által az emberek közlekedni tudnak, mert rendeltetésüknek megfelelően a helyükön állnak. A tudósok, a kutatók és a felfedezők, a kicsiket és nagyokat tanító pedagógusok nélkül ki adná tovább az elmúlt századok során felfedezett értékeket? Nélkülözhetetlen az ő helyükön létük. Nem különben akik az irodákban dolgoznak, könyvelnek és adminisztrálnak, és akik a tömegközlekedésben szolgálnak. És ha megfeledkeznénk az asztalosokról, a lakatosokról, a lakáskulcsát elveszített embert hazaengedő zár-mesterről, a villanyszerelőről, tetőfedőről, kőművesről és a szobafestőről – sok hiányossága lenne a kényelmes életünknek!

Persze van, aki mindezt megélhetése érdekében teszi, nincs is sok öröme benne. Pedig Isten mindegyikünket örömteli életre hívott és boldognak akar látni minden embert. És hogy ez megvalósul-e, tőlünk függ: hogy mi magunk rátalálunk-e a hivatásunkra, és egymást segítjük-e ebben, vagy épp akadályozzuk – ez mindegyikünk felelőssége.

Egy példabeszéd két szerzetese vándorlása közben egy széles folyóhoz érkezett. Éppen készültek átgázolni rajta, amikor észrevettek a parton egy tanácstalanul álldogáló asszonyt. Szóba elegyedtek vele, és ő elmondta bánatát: nem tud átkelni a folyón. A két jámbor szerzetes azonnal felkínálta neki, hogy összekapaszkodott karjukra ültetik és átviszik a vízen. Az asszony boldogan elfogadta ajánlatukat, és már indultak is. Néhány perc alatt átértek a folyón, letették az asszonyt, és mindenki folytatta az útját. Pár perc múlva az egyik szerzetes elkezdett panaszkodni: nagyon fáj a dereka, a gerince, biztosan meghúzódott a cipekedés közben. A másik szerzetes nem szólt rá semmit. Majd kis idő múlva az első tovább panaszkodott, sőt lefeküdt a földre, és jajveszékelt, mennyire fáj minden tagja. Mire az másik szerzetes azt mondja neki: Tudod, nekem azért nem fáj semmim, mert amint átértünk a folyón, én azonnal letettem ezt az asszonyt, te pedig még mindig cipeled a terhét.

Ha a küzdelmeinket el tudjuk engedni, azok megszűnnek. De aki magához szorítja őket, és „élvezi”, hogy kesereghet valami miatt, annak lesz is rá oka.

Aki rátalált a hivatására, az örömmel teszi mindazt, amit feladatköre kijelöl számára – legyen az pelenkamosás vagy laboratóriumi munka, színházi vagy hangszeres előadás. A pécsi Orvostudományi Egyetem legendás professzorának, Romhányi Györgynek (1905-1991) élettörténete ezzel a címmel jelent meg: Fele játék, fele gyötrelem. Természetes, hiszen a hivatástudattal végzett szolgálatból se maradhat ki az áldozathozatal. Talán épp ez az, ami megérezteti velünk mindennek az értékét. És azt a boldogságot, amivel majd az Úr elé tárhatjuk eredményeinket, mondván: Nézd, Uram, adtál nekem talentumot arra, hogy… és én vettem a fáradságot, és ezzé lett a kezem között. Áldalak érte, Uram! Az életünket mérlegelő Isten pedig reméljük, azt válaszolja rá: „Jól van, te hűséges, derék szolga. Mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe!” (Mt 25,23)

A papi hivatásról három dolgot szeretnék mondani:

1. Szent II. János Pál pápa mondta a papi hivatásáról: „Két éve vagyok pápa, több mint 20 éve püspök, és mégis az maradt számomra a legfontosabb, hogy pap vagyok, hogy minden nap szentmisét mutathatok be, hogy Krisztus saját áldozatát megújíthatom, és őt felajánlhatom az Atyának – az egész világot és magamat is.”
   
   A papság titkáról – aranymiséjekor megjelentetett könyvében – az „Ajándék és titok”-ban írja: „A pap Isten titkainak megbízottja, akitől nem kívánnak többet, mint hogy hűséges legyen (vö. 1Kor 4,1-2). A megbízott nem tulajdonos, hanem az, akire a tulajdonos rábízza javait, hogy hűségesen és felelősségtudattal kezelje azokat. Ugyanígy Krisztus a papra bízza a hit és az üdvösség javait, hogy méltányosan ossza szét mindazok közt, akiknek szánja. A pap tehát Isten Igéjének embere, a szentségek embere, a ‘hit titkának’ embere. …
   
   A papi hivatás titok. Csodálatos csere Isten és ember között. Az ember Krisztusnak ajándékozza emberi mivoltát, hogy Ő rendelkezzen felette, és az üdvösség eszközévé tegye. Krisztus elfogadja ezt az ajándékot, és az embert mintegy önmaga alteregójává, másává alakítja. Ha nem ragadjuk meg a titkot, amely e ‘cserében’ rejlik, akkor nem leszünk képesek megérteni, hogyan lehetséges, hogy egy ifjú, aki meghallja a ‘Kövess engem!’ szavakat, lemond mindenről Krisztusért, abban a bizonyosságban, hogy csak ezen az úton haladva képes teljes mértékben kibontakoztatni emberi személyiségét.
   
   Létezhet-e emberi mivoltunknak tökéletesebb megvalósítása annál, mint hogy naponta újra megjelenítjük Krisztus személyében a megváltó áldozatot, ugyanazt, amelyet Krisztus a kereszten vitt végbe? Ebben az áldozatban egyrészt a legmélyebb módon jelen van maga a Szentháromság misztériuma, másrészt pedig olyan, mintha ‘újraegyesítené’ az egész teremtett világegyetemet (vö. Ef 1,10). Teilhard de Chardin szép kifejezésével az Eukarisztiát azért is bemutatjuk, hogy fölajánljuk az ‘egész föld oltárán a világ munkáját és szenvedését’. …
   
   Az embernek nem szabad elveszítenie azt az érzületet, hogy adósa Teremtőjének, és hogy az összes földi valóság közül egyedül ő, mint Isten képére és hasonlatosságára teremtett lény képes elismerni és kiegyenlíteni a tartozást. Ugyanakkor azonban az ember, a teremtményi mivoltából eredő korlátok és bűnös volta miatt, nem lenne képes, hogy végrehajtsa ezt a Teremtőt megillető jogos tettet, ha az Eucharisztia kezdeményezője nem maga Krisztus, az Atyával egylényegű Fiú és a valóságos ember.
   
   A papság, gyökereitől kezdve, Krisztusnak a papsága. Krisztus ajánlja fel önmagát, testét és vérét az Atyának, és áldozatával az Atya színe előtt az egész emberiség és közvetve az egész teremtés számára is megigazulást szerez. Amikor a pap naponta az Eucharisztiát ünnepli, e titok lényegéig hatol. A szentmise bemutatása ennélfogva legyen napjának legfontosabb pillanata, életének középpontja!
   
   A hívek a szentmisén való részvételükkel a megfeszített és feltámadt Krisztus tanúivá válnak, elkötelezik magukat, hogy az Ő hármas – papi, prófétai és királyi – küldetése szerint élnek, amit már a keresztségben megkaptak.
   
   A pap, mint Isten titkainak megbízottja, a hívek egyetemes papságának szolgálatában áll. A pap, amikor Isten Igéjét hirdeti, és a szentségeket, főként az Eucharisztiát ünnepli, egyre inkább ráébreszti Isten egész Népét, hogy Krisztus papságában részesedik, és arra ösztönzi, hogy ezt minél teljesebben megvalósítsa. Az átváltoztatás után felhangzó ‘Mysterium fidei’ szavak minden hívőt arra szólítanak fel, hogy érezze át e szavak rendkívüli, egzisztenciális tömörségét, mi is a Krisztus, az Eucharisztia és a papság misztériuma. …
   
   Ötven évvel pappá szentelésem után elmondhatom, hogy a Mysterium fidei-ben napról napra egyre jobban rátalálok papságom értelmére. Ezekben a szavakban rejtőzik az ajándék mértéke, de a válasz mértéke is, amelyet ez az ajándék megkövetel. Az ajándék egyre nagyobb! És ez így van jól. Tulajdonképpen úgy jó, ha az ember sohasem mondhatja, hogy teljes mértékben válaszolt az ajándékra. Ajándékról és ugyanakkor feladatról van szó: örökre! Ahhoz, hogy teljességében megéljük a papságot, alapvetően fontos, hogy ennek tudatában legyünk.
   
   A papnak nem kell félnie attól, hogy idejétmúlt, mert a pap számára az emberi ‘ma’ belesimul abba, ami a megváltó Krisztus számára a ‘ma’. Minden pap számára a legnagyobb feladat, hogy nap nap után megtalálja a ‘mát’ abban, ami Krisztus számára ‘ma’. „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.” (Zsid 13,8.) Ha tehát a saját emberi, papi ‘ma’ elvegyül abban, ami a ‘ma’ Jézus Krisztus mértékével, akkor nincs veszély, hogy ‘tegnap’ lesz belőle, tehát, hogy maradiak leszünk.” – írja II. János Pál pápa az Ajándék és titok című könyvében (Új Ember, Bp. 1996. 83-96. oldal).

• Az én papi hivatásom emberi háttere az volt, hogy kisgyerekként boldog papokat láttam templomunkban. Benső harmóniájukat az sem törte meg, hogy eredményes lelkipásztori szolgálatuk „jutalmául” többéves börtönbüntetést kaptak. Megtörhetetlenek voltak. És abban a szeretetben, ami áradt belőlük, a kisgyermek számára az „élet értelme” fogalmazódott meg: így érdemes élni!

• Tekintve, hogy a papi szolgálatnak szinte kizárólagosan az a lényege, hogy az Isten Országáról hírt adjon, és hirdesse az örömhírt, akár alkalmas, akár alkalmatlan (vö. 2Tim 4,2), ez az örök boldogságról szóló üzenetátadás nem történhet másként, csak boldogan. Egyrészt azért, mert másként nem lenne hiteles (ki hisz annak, aki sírva beszél a boldogságról?), másrészt pedig, mert ha mi biztosak vagyunk a mindegyikünknek felkínált örök boldogságban, akkor semmi okunk nincs más érzelmi területről meríteni, mint a boldogságból. Az Isten életének tökéletes boldogsága lett a mi erőforrásunk és szókincsünk, értelmünk és érzelmeink bázisa.

És akit erre hív az Úr – az nem tehet mást. Akit megtisztel az Úr ezzel a meghívással, annak ez az egyetlen lehetősége. Számára nincs más út (Jónás megpróbálta, nem sikerült neki.) A meghívottnak azt kell mondania, mint amit Izajás válaszol az Úr kérdésére: „Kit küldjek el? Ki megy el nekünk? – Így válaszoltam: Itt vagyok, engem küldj el!” (Iz 6,8)

Húsvét 5. vasárnapja

Bárdos Lajos arra kérdésre, hogy számára kicsoda Jézus? – ezt válaszolta: Gyermekkoromban nem több, mint az izgalommal várt karácsony. Gyertyafény, indián könyv, kisvonat. Nagydiák éveimben: kamaszos fölénnyel lefitymált „legenda”. Aztán katonasor, háború, felnőtt élet – és lassanként bizonyossággá vált számomra, hogy Ő csakugyan az, aminek magát mondotta: út, igazság, élet.

Út. Tudom, merre járjak, tudom, merre haladjak. Senki nem mondta, hogy a helyes út sima és kényelmes. Meredek és göröngyös az. De a sziklamászó is ezt keresi! És ahogy halad fölfelé, egyre szebb a kilátás, egyre fönségesebb az érzés. És ha vissza-visszacsúszik az ember az út nehezein, ki ad erőt az újra- meg újrakezdéshez? Ő.

Igazság. Nincsen szava, amelyik tévesnek bizonyult volna. Pedig ugyancsak cifra évtizedeket ért meg az én hetvenéves nemzedékem. De minden fordulatban, minden forgatagban bevált szavainak igaza. Soha semmi bajom nem lett abból – de másnak sem! – hogy például megfogadtam legfőbb szavát is: szeresd felebarátodat! De sokszor nem volt ez könnyű! Gáncsokat, vádaskodásokat nem visszabosszulni, hanem baráti kéznyújtással elfeledetté tenni. Ki adott ehhez erőt? Ő.

Élet. A szó határtalanságából most csak a teljességet idézem. Zöldfülű siheder koromban együtt fújtam a fújókkal: micsoda abszurdum! Egyszer azt mondja: békét, máskor: kardot. De hát az élet pontosan ilyen. Telve ellentmondásokkal, szélsőségekkel. Igenis, óhajtjuk a békét, de ha kell, fegyvert ragadunk feldúlói ellen. És az a sok egyéb fekete-fehér, igen-nem? Bánkódjunk-e folyton vagy vigadjunk? Nem vagy-vagy, hanem is-is: nagypéntek is van, és húsvét is. A férfi magánya, vagy a házasság boldogsága? Nem vagy-vagy, hanem is-is: szerzetesnek lenni éppoly fennkölt életeszmény, mint ahogy a házasság szentség. (Amihez megint csak Ő ad erőt.) Van pap-fiam is, és vannak családos gyermekeim is. Mindegyik boldog az ő életállapotában. És én sokszorosan boldog általuk.

És Ő általa, aki út, igazság, élet. Vagyis az igaz életre vezető út.”

Szalóczi Pelbárt ferences atya: „Is kötőszóval kezdhetem csak a felkérésre adott választ. Nagyot, szépet, okosat írtak sokat Jézusról. Ami itt következik, mintegy folytatásként, az is beletartozik egy teljesebb Jézus-képbe.

Ki nekem Jézus? Az, aki „szeretett engem, és föláldozta magát értem” (Gal 2,20). Sőt, „előbb szeretett” (Jn 4,19). Nincs kivétel! Mindenkit szeretett, és mindenkiért feláldozta magát. A szeretet és az áldozat egy tövön fakad.

Vállalta a keresztet, a „kereszt botrányát” (Gal 5,12). Kereszthalálát gyöngeségnek tekintették, s „gyöngeségében ugyan megfeszítették, de Isten erejéből él” (2Kor 13,4). Oly erős, hogy ezt a gyöngeséget is megengedhette magának, vállalhatta. Ereje megnyilvánult abban is, hogy a kereszten váltott meg. Megszabadított az eredeti bűntől, feloldozást ad személyes bűneimtől. Van bűn és rossz a mai világban is, de ez az áldozat minden indokoltnak vélt pesszimizmus tövisét kihúzta. Minden rossz valami jónak árnyéka. Ahol rossz van, hatalmasabban dolgozik a jó (G. Greene). Ez a jó nem rejtőzik el, csak én fordíthatom el előle gondolataimat, érdeklődésemet.

Ha a teljesség igénye irányít, mindig megtalálom Jézust. Ő nemcsak szíve mélyéből sugárzó szavakkal vallotta meg szeretetét, hanem élete odaadásával is. Ennél nagyobb szeretet és áldozat nincs (Jn 15,13). Ez a szeretetből sarjadó áldozat mutatja meg: mi lennék Jézus nélkül, s mi lehetek, hová juthatok általa. A keresztáldozat nyitotta meg az eget, az örök boldogságot. Ez a mindenen elömlő jó hír, evangélium tartalmának hatása.

Vállalta, hogy gyöngeségéről olvashassunk az Írásban más vonatkozásban is. Izajás jövendölése teljesedett: „Gyöngeségünket magára vette” (Mt 8,17). „Őrá is gyöngeség nehezedik” (Zsid 5,2). De ha az egész Jézust nézem, megbizonyosodik előttem, hogy ebben a gyöngeségben erő nyilvánul meg (2Kor 12,9). „Gyöngesége erősebb az embereknél” (1Kor 1,21) Csak az igazán erős meri mutatni gyöngeségét. E gyöngeség mögött van végtelen gyöngédség és szeretet. Egyetlen mondat minden magyarázat, fejtegetés helyett elég válasz a miértre: Ő „nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel” (Zsid 4,15).

Vállalta azt az áldozatot is – s ez is erejét igazolja – hogy sikertelenségeit, kudarcait nem rejtette el, följegyeztette. Nem úgy irányította tevékenységét, hogy mindenben csak az eredményesség világítson. Az Oltáriszentség megígérése után a „kemény beszéd” miatt tanítványai zúgolódtak, „s ettől fogva tanítványai közül sokan (!) visszahúzódtak, s többé nem jártak vele együtt” (Jn 6,66). „Hányszor (!) volt, hogy össze akartam gyűjteni gyermekeidet, … de te nem akartad” (Lk 13,34). „A romlás fia” elveszett (Jn 17,12). Így akar nevelni, hogy le ne törjön a sikertelenség, a kudarcot is számítsuk be életünkbe és munkánkba. Meg arra is, hogy nem a kudarcé az utolsó szó! Nem! Hanem az áldozatos szereteté, a Jézus erejéből biztosított győzelemé! Mennyire feltárja ez Jézus nagyságát és erejét! Azt, amit belénk akar árasztani, mert szeret minket és föláldozza magát értünk. Lehet-e mást mondani Jézusnak ezekről a vonásairól, mint Szent Ágostont ismételni: Fecit et hoc caritas – Ez is a szeretet műve.

Csak egy másik kötőszóval fejezhető be ez a gondolatmenet – a Jézussal foglalkozó folytassa magában: Ez is… és…”

Dobos Kristóf elmélkedése

Sema Izrael

„Sema Izrael…”–„Haljad Izrael! Az Úr a mi Istenünk, Ő az egyetlen. Ezért szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívvel, teljes lélekkel és minden erővel.”(2Törv 6,4-5) „Ti olyan tökéletesek legyetek tehát, mint mennyei Atyátok.” (Mt5,48) Mi a kapcsolat a két Szentírási hely közt?

A hívő izraelita ezen imája létének középpontját határozza meg. Az egész Ószövetség erről szól: Isten és a választott nép kapcsolatáról, amiben Izrael nagyon sokszor prostituálódik, de mindig visszatér Istenéhez, aki „… az egyetlen.”

Az Újszövetség, és így a kereszténység központi gondolata a szeretet, amibe a Szentírás minden oldalán belebotlunk, pl. a jó pásztor példabeszéde (Jn10,11-18), vagy amikor a Feltámadott háromszor kérdezi meg Pétert, hogy szereti-e őt (Jn21,15-17). Szent Pál híres szeretet himnusza is erről szól. Szt. János evangéliuma és levelei a szeretet írásai: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn3,16) „Isten szeretete abban nyilvánult meg, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. A szeretet ebben mutatkozik meg: Nem mi szerettük Istent, hanem ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.” (1Jn4,9-10) „Az Isten szeretet, és aki megmarad a szeretetben, Istenben marad és Isten őbenne. ” (1Jn4,16). Ugyanebben a versben ezt írja: „Megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket, és mi hittünk a szeretetnek.” E versekben a szeretetet már személy, nem fogalom.

Izrael imájából kiderül, hogy az egész valóságot ez az egyetlen Isten teremtette, ezért kedvesek vagyunk neki, szeret bennünket. Ez egy nagyon fontos különbség a görög filozófia istenképéhez képest. Arisztotelész, K. e. 3-400 évvel még úgy gondolkodott istenről, mint aki megalkotta és mozgatta a világot, de ő semmire és senkire nem szorul, nem szeret, csak őt szeretik.

Isten azonban előbb szeretett minket, és ez a szeretet arra kellene, hogy sarkalljon bennünket, hogy viszont szeressük őt. A hiba nem Isten szeretetében, hanem bennünk van. De mit jelent az, hogy szeretet? Hogy választ kapjunk, egy kicsit körbe kell járnunk a szeretet fogalmát. Szoktuk mondani, hogy szeretem a feleségemet, a férjemet, de szeretem a sült csirkét is, meg a tiszta levegőt, meg a frissen vasalt ágyneműt, stb. Ugyanazzal a szóval szeretek homlok egyenest ellenkező dolgokat. A görög nyelv nagyon árnyalt ebből a szempontból. A különböző szereteteket más és más szóval jelöli. Az első az epithümia, ami ugyan nem szorosan vett szeretet, de lényeges összetevője a házastársak közti szerelmi viszonynak, ez az erős vágy a másik után.

A második egy közismert szó, az érosz. Ez elsősorban az érzelmeinkkel való szeretet. Ez a szó az Ószövetségben fordul elő, az Újban nem.

A harmadik a sztorgé, ami a természetes ragaszkodás és az egymáshoz tartozás érzetének a szava. A világ hidegségével szemben a sztorgé véd bennünket.

A negyedik szó a fileó, gyöngéd szeretetet fejez ki, és mindig választ vár.

Az ötödik pedig az agapé, az önzetlen szeretet. Ez a szeretet ad, és kitart az adásban anélkül, hogy viszonzást várna. A fileó és az agapé szavakat az Újszövetség használja. Az előbbivel János apostol a Jézus és tanítványai közti kapcsolatot írja le, míg az utóbbival alapvetően Isten szeretete kerül leírásra.

Végül is milyen az a szeretet, amivel Isten szeret bennünket? Erre Szt. Pál ad választ: „A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.”  (1Kor13,4-7). Így szeret bennünket Isten. És erre szólít fel Fia által is: „Ti olyan tökéletesek legyetek tehát, mint mennyei Atyátok.” (Mt5,48)

Dobos Kristóf