Szent István Plébánia

Garadnay Balázs atya készülő könyvéből olvashatunk részletet:

„Szent Fausztina Kowalska (1905-1938)

Helén Kowalska a lengyelországi Łódź melletti Glogowiec faluban született mélyen vallásos, tízgyermekes család harmadik gyermekeként. Édesapja nagyon imádságos ember volt, már hajnalban elmondta a Szeplőtelen Fogantatás kis zsolozsmáját, majd nagyböjtben Jeremiás siralmait. Felesége hiába kérte, hogy ne zavarja az alvó gyermekeket. Azt felelte: „Asszony, az Isten jön először. Jó példát kell adni a kicsinyeknek.”

Helén ilyen légkörben nevelkedett, és vált imádságos, engedelmes és a nyomorúság iránt érzékeny emberré. Szegénységük miatt csak két és fél évig járhatott iskolába, aztán elszegődött gazdag családokhoz szolgálólánynak.

Hét éves korában érezte először a szerzetesi hivatást. Tizenöt éves volt, amikor szülei elé állt ezzel a gondolatával, de ők mereven elzárkóztak ettől. Három év múlva „elfogyott az Úr türelme”, s egy táncmulatság közben megszólította Helént: „Meddig fogok még szenvedni miattad, és te meddig vezetsz még félre engem?” (Napló, 9.)

Helén nagy lelkiismeret-furdalással elszaladt a templomba, és ott hosszas imádságában kérdezte Jézustól, mit kell tennie. Ő így válaszolt: „Azonnal utazz Varsóba, ott fogsz belépni egy zárdába.” (Napló, 10.) Csak nővérének mondta el a történteket, és elutazott Varsóba. A Szűzanyához fohászkodott: „Mária! Téged kérlek, vezess, és te irányíts engem.” (Napló, 11.)

Az Úr próbatétele következett: Helén sorra kopogott be a zárdák kapuin, de sehol sem vették fel. Végül az Irgalmasság Anyja Nővéreinek elöljárója szóba állt vele, de azt a feltételt szabta, hogy előbb dolgozzon valahol egy évig. Így ismét háztartási alkalmazott lett. 1925-ben lépett be a varsói zárdába. Így ír erről: „Határtalanul boldognak éreztem magam. Az volt a benyomásom, mintha a paradicsomi életbe léptem volna be.” (Napló, 17.) Beöltözésekor az Oltáriszentségről nevezett Mária Fausztina nevet kapta.

A rend több házában szolgált szakácsként, kertészként és portásként. Nagyon sok testi és lelki szenvedést kellett elviselnie: szervezetét megtámadta a tuberkulózis, lelkét pedig az őt, illetve az Urat meg nem értő nővértársai. Élete utolsó éveit a krakkói zárdában töltötte.

Az Isteni Irgalmasság

A látszólag semmitmondó életét az Úr irgalmassága ragyogta be: misztikus egységben élt Istennel. A Jézus parancsára írt Naplója őrizte meg számunkra Megváltónk szavait. A Kinyilatkoztatás csodálatos, de sajnos kissé homályba kerülő igazságának feltárását kapta feladatul, Isten irgalmasságának hirdetését. Azóta már a történelem eseményei alapján is, és a pápai megnyilatkozásokból is biztosan tudjuk, hogy csak az Isten irgalma mentheti meg világunkat mind a sátáni ármánykodástól, mind pedig attól, ahogy az az emberi közvetítés által próbálja aláásni életünket: a lelki- szellemi-, fizikai-, erkölcsi- és családi életünket.

JAVASOLT ELMÉLKEDÉSI TÉMA

Szent II. János Pál pápa a korunkban tapasztalható kritikus jelenségeket olyan sötétségnek nevezi, mely kollektív éjszakaként borul ránk – nyugatról áradva kelet felé.^[1] De a Fausztina nővérnek adott magán-kinyilatkoztatás épp azért jelentős, mert ennek a sötétségnek feloldására kaphatjuk Isten irgalmas szeretetáradását: az Úrnak gondja van ránk, tenyerébe írta a nevünket (vö. Iz 49,16).

Fausztina nővér már évek óta érzékelte Jézus különleges megjelenéseit és szavait, mikor 1931-ben szemeivel is meglátta Őt: „Este, amikor a cellámban voltam, megpillantottam az Úr Jézust fehér ruhában. Egyik kezét áldásra emelte, a másikkal megérintette mellén a ruháját. Melléből a ruha nyílásán át két hatalmas sugár tört elő, egy piros és egy halvány. Csendben néztem az Urat, a lelkem eltelt félelemmel, de nagy örömmel is. Kis idő múlva azt mondta Jézus: „Fess egy képet annak alapján, amit látsz, ezzel az aláírással: ’Jézusom, bízom Benned.’ Azt kívánom, hogy tiszteljék ezt a képet, először a ti kápolnátokban, aztán az egész világon!” (Napló, 47.) A képet így magyarázta az Úr: „A halvány sugár a vizet jelenti, ami a lelket tisztítja meg, a piros a vért, amely a lélek élete. Boldog, aki ezek árnyékában él.” (Napló, 299.)

Az Úr különféle ígéreteket fűzött e kép tiszteletéhez, pl. a tökéletesség útján való előrehaladást és a boldog halál kegyelmét: „A kép által sok kegyelmet fogok kiosztani a lelkeknek, ezért hozzáférhetővé kell tenni minden lélek számára.” (Napló, 570.)

A Megváltó azt kívánta, hogy Fausztina nővér terjessze el az emberek között Jézus határtalan irgalmát a bűnös lelkek iránt. Ez az utolsó mentsvár számukra, mert Isten még azokat is meg akarja menteni, akik életük során makacsul ellenálltak felkínált kegyelmének. „Aki Irgalmasságom ünnepén az Élet Forrásához járul, bűnei és az értük járó büntetés teljes elengedését nyeri el.” (Napló, 300.) „Egy lélek se féljen közeledni hozzám, még ha bűnei skarlátpirosak lennének is.” (Napló, 699.) „Mielőtt eljövök, mint igazságos Bíró, előbb szélesre kitárom irgalmam kapuját. Aki nem akar az irgalom kapuján átmenni, annak igazságosságom kapuján kell áthaladnia.” (Napló, 1146.) Az Isteni irgalmasság elnyerésének az a feltétele, hogy bízzunk az Ő jóságában, gyakoroljuk a felebaráti szeretetet, és a szentgyónás által elnyerjük a megszentelő kegyelem állapotát, s így, megtisztult lélekkel fogadjuk Őt a szentáldozásban. Sajnos vannak olyan emberek, akik nem nyitják meg szívüket ez a Jóság előtt: „Keserves szenvedéseim ellenére elvesznek egyes lelkek. Utolsó mentőövet adok nekik, ez az Irgalmasságom ünnepe. Ha nem dicsőítik irgalmamat, örökre elvesznek.” (Napló, 965.)

Isten irgalmassága felülmúlja az igazságosságát, s ezért nem az eredményeinket mérlegeli, hanem a szívünk szándékát. „A kárhozat azokra a lelkekre vár, akik el akarnak veszni, mert aki törekszik az üdvösségre, annak az Úr rendelkezésére bocsátja az irgalom tengerét.” (Napló, 631.) Egy angyal bemutatta Fausztina nővérnek a poklot. Látta a kárhozottak szenvedésének mibenlétét: az által az érzékük által gyötrődnek, amellyel vétkeztek. „Isten parancsára írok ezekről a dolgokról, hogy egyetlen lélek se mentegethesse magát azzal, hogy nincs pokol, és nem volt ott senki, nem lehet tudni, mi van ott. Isten parancsára tanúsítom a lelkeknek: létezik a pokol. … A legtöbb ott szenvedő lélek olyan, aki nem hitte el, hogy van pokol.” (Napló, 741.)

„Ma lélekben a mennyben voltam, s láttam azt a felfoghatatlan szépséget és boldogságot, ami a halál után vár ránk. Láttam, ahogy minden teremtmény szünet nélkül tiszteletet és dicsőítést tanúsít az Úr iránt. Láttam, mily nagy a boldogság Istenben, amely kiárad minden teremtményre, s őket is boldogítja, majd a boldogságból fakadó valamennyi dicsőítés és magasztalás visszaáramlik a Forráshoz, behatol Isten mélységébe, szemlélve belső életét – az Atya, a Fiú és a Szentlélek életét – amit soha senki felfogni vagy kikutatni nem tud. … Isten megismertette velem azt az egyedüli dolgot, ami végtelen értékkel bír előtte: ez pedig Isten szeretete. Semmi sem hasonlítható a tiszta szeretet egyetlen tettéhez. Milyen felfoghatatlan kegyelemben részesíti Isten azt a lelket, aki Őt őszintén szereti. … Lelkemet béke és szeretet töltötte el, s minél jobban megismerem Istent, annál jobban örvendek annak, hogy ilyen az Isten. Ó, Istenem! Mennyire sajnálom azokat az embereket, akik nem hisznek az örök életben! Oly erősen imádkozom értük, hogy az irgalmasság egy sugara érje őket is, és hogy Isten atyai keblére ölelje őket.” (Napló, 777-781.)

„Egyik este megjelent előttem egy meghalt nővér, aki már több ízben is meglátogatott. Mikor először láttam, nagyon szenvedett. Később fokozatosan csökkentek a szenvedései. Ezen az estén sugárzott a boldogságtól. Azt mondta, hogy már az égben van. … Ezután hozzám lépett, kedvesen megölelt, s azt mondta: ’Már mennem kell.’ Megértettem, mily szoros kapcsolat van a lelkek életének e három szakasza közt: föld, tisztítótűz, mennyország.” (Napló, 594.)

A megpróbáltatások

Fausztina nővér mindenben igyekezett engedelmeskedni Jézus utasításainak, de az ő élete se volt könnyebb, mint annakidején Alacoque Szent Margité: a Jézustól kapott feladatokat ugyanannyira nem vették komolyan elöljárói (Napló, 38., 49., 51.), mint amennyire Margit nővérnek nem engedélyezték az isteni parancsok teljesítését. A megpróbáltatások tehát sem évszázadhoz, sem nemzetiséghez nem kötődnek – aki az Isten ügyét szolgálja, annak élre kell állnia, és a hűségéről tanúságot kell tennie. Ez a helytállás elsősorban engedelmességet jelent, ahogy ezt Jézus kifejtette Szent Margitnak (44. fejezet). Fausztina nővér – Alacoque Margithoz hasonlóan – két ellentétes parancs engedelmességi konfliktusába került: gyóntatója kétségbe vonta az isteni sugallatok hitelességét. „Nővér, ez képzelődés! Ön valami eretnekséget gondolt ki! Nem szabad a sugallataira hallgatnia! Ha az Úr Jézus újra mondana magának valamit, tudassa velem, de ön, nővér, nem teljesítheti azt!” Ez a tilalom hatalmas sötétségbe sodorta Fausztina nővért. A szentmisén Jézus szólt hozzá: „Mondd meg a gyóntatódnak, hogy ez a mű az enyém, és téged, mint nyomorúságos eszközt használlak fel.” Fausztina ezt válaszolta: „Jézus, nem tudom megtenni, amit mondasz, mert a gyóntatóm szerint minden csak önámítás, s nem szabad hallgatnom semmilyen parancsodra. Nem teszek meg semmit, amivel most megbízol. Kérlek, bocsáss meg, Uram, nem tehetek semmit; hallgatnom kell a gyóntatómra. Jézus, kérlek szépen, bocsáss meg! Te tudod, hogy szenvedek ettől a helyzettől, de gyóntatóm nem engedte meg, hogy parancsaidat kövessem.” Jézus kedvesen, s megelégedéssel hallgatta Fausztina nővér panaszkodását, és jóságosan azt mondta: „Mondj el mindig mindent a gyóntatódnak, amit parancsolok, s amit mondok neked, de csak azt tedd, amire engedélyt kapsz! Ne aggódj, és ne félj semmitől, én veled vagyok!” Pár nap múlva érdekes fordulatot vett az ügy: Fausztina ismét elment gyónni ehhez az atyához, és – ahogy Jézus mondta – elmondott neki mindent. S az atya válasza: „Ne féljen, nővér, önnel nem történhet semmi rossz, nem engedi meg az Úr. Ha engedelmes marad, ilyen magatartással nem kell aggódnia. Isten talál majd rá utat, hogy művét keresztülvigye. Kérem, tartsa magát ehhez az egyszerűséghez és az őszinteséghez, és mondjon el mindent az általános főnöknőnek. Amit mondtam, azért tettem, hogy figyelmeztessem önt, mert még a szentek is tévedhetnek. Néha az ördögtől jön egy-egy sugalmazás, néha saját magunktól. Ezért kell óvatosnak lennünk. Továbbra is úgy viselkedjék, mint azelőtt. Látja, nővér, ezért nem haragszik az Úr.” (Napló, 643-646.)

Döbbenetes – Fausztina nővér tudja, hogy amit hall, az igaz, valóban Jézus beszél vele, de azt is tudja, hogy Jézus feltétlen engedelmességet kíván a hozzá hűséges lélektől. S lám, ez a helyes megoldás, ezt várja Jézus: engedelmességet az elöljárónak, a gyóntatónak, még a „biztos” ismerettel szemben is. „Légy mindenben engedelmes lelkiatyádnak. Az ő szava az én akaratom. Erősítsd meg lelked mélyén a tudatot, hogy én beszélek az ő szájával, és azt kívánom, hogy előtte lelked állapotát ugyanazzal az egyszerűséggel és őszinteséggel tárd fel, mint előttem. Újra elismétlem ezt neked, gyermekem, tudd, hogy szava számodra az én akaratom.” (Napló, 979.)

Hivatása

Fausztina nővér az Úr különleges kegyelmi adományaiban részesült: kinyilatkoztatásokat és látomásokat kapott, a prófétálás, a lélekbelátás kegyelmével és a misztikus eljegyzéssel^[2] ajándékozta meg, s hogy ezeket szolgálatnak és lelki feladatnak tekintette, s nem érdemnek, bizonyítja naplófeljegyzése: „Sem a kegyelmek, sem a sugallatok, sem az elragadtatások, sem sok adomány nem teszik a lelket tökéletessé, csak a lelkemnek benső egyesülése Istennel. Szentségem és tökéletességem akaratomnak az Isten akaratával való szoros egyesülésén alapszik.” (Napló, 1107.)

„Ma téged küldelek az egész emberiséghez, irgalmasságom üzenetével – mondta Jézus. – Nem büntetni akarom a sérült emberiséget, inkább meg akarom gyógyítani, és irgalmas szívemre szorítani.” (Napló, 1588.) „Te vagy irgalmasságom titkárnője, erre a tisztségre jelöltelek ki a jelen és az eljövendő életben (…), hogy közöld a lelkekkel nagy irgalmamat, melyet irántuk érzek, és bátorítsd őket: bízzanak irgalmam mélységében.” (Napló, 1605. és 1567.)

A Szűzanya erősíti Fausztinában a hivatástudatot: Isten irgalmasságát kell hirdetnie. „A Megváltó nagy irgalmáról kell beszélned a világ előtt, s felkészítened a világot újbóli eljövetelére, amikor nem mint irgalmas Megváltó, hanem mint igazságos Bíró fog eljönni. Ez a nap rettenetes lesz, ki van jelölve az igazság napja, Isten haragjának napja, mely előtt megremegnek az angyalok. Hirdesd Isten irgalmasságát a lelkeknek, amíg tart az irgalom ideje! Ha most hallgatsz, felelned kell azon a rettenetes napon nagyon sok lélekért.” (Napló, 635.)

Fausztina nővér azonban nem hallgatott az irgalmasságról, hanem hirdette és cselekedte.  Ő is átélhette, ami oly sok szent életében megtörtént: Jézus megjelent neki egy szegény koldus álruhájában. Megdöbbentő, hogy Jézus mennyire értékeli bennünk azt, amit Ő maga adott nekünk. „Ma Jézus egy szegény fiatalember alakjában jött a portára. Lesoványodott, fiatal férfi képében, rongyos ruhában, mezítláb, hajadonfőtt, agyonfagyva, mert hideg és nedves volt az idő. Valami meleg ételt kért. Bementem a konyhába, de nem volt ott semmi a szegények részére. Keresgélés közben találtam egy kis levest. Megmelegítettem, tördeltem bele egy kis kenyeret, s így adtam a szegény fiúnak, aki megette. Abban a pillanatban, amikor elvettem tőle az edényt, tudomásomra hozta, hogy Ő az ég és föld Ura. Ahogy megláttam, ki Ő, eltűnt a szemem elől. Midőn visszatértem cellámba, elgondolkodtam a történteken. Ekkor meghallottam lelkemben: „Leányom, meghallottam a szegények áldásait, akik a portáról eljövet áldanak engem. Az engedelmesség keretein belüli irgalmad megtetszett nekem, azért elhagytam trónomat, hogy megízleljem irgalmad gyümölcsét.” (Napló, 1312.)

Isten irgalma – és az emberek nyitott, illetve zárt szíve: fogadókészség vagy elutasítás

Fausztina szomorúan tapasztalja a bűneink miatti lemaradásainkat. „Egyik napon megláttam két szerzetesnővér lelkiállapotát, akik bensőleg zúgolódtak a főnöknő kiadott parancsa ellen. Ezért Isten visszatartotta a részükre szánt különleges kegyelmeket. Fájdalom járta át szívemet, mikor ezt láttam. Ó, Jézusom, milyen szomorú, mikor mi magunk vagyunk az okai a kegyelmek elvesztésének.” (Napló, 690.)

Jézus fájdalmasan mondja Fausztinának: „Égetnek az irgalom lángjai. Szeretném kiárasztani őket az emberekre. Ó, milyen fájdalmat okoznak nekem, ha megtagadják befogadásukat! … Azokat a lelkeket, akik irgalmasságom tiszteletét terjesztik, egész életükben megoltalmazom, mint gyengéd anya óvja csecsemőjét. Haláluk óráján pedig nem bírájuk, hanem irgalmas Megváltójuk leszek. Ebben az utolsó órában a lelkeknek nincs más védelmük, mint az én irgalmam. Boldog az a lélek, aki életében az irgalom forrásába merült, mert az igazság nem fogja elérni.” (Napló, 1074-1075.)

„Egyesülni akarok az emberi lelkekkel. Gyönyörűség számomra összekapcsolódni a lelkekkel. Amikor az emberek szívébe betérek a szentáldozásban, kezeim telve vannak kegyelemmel, amit a lelkeknek akarok adni. De ők nem figyelnek rám, egyedül hagynak engem és mással foglalkoznak. Annyira szomorú vagyok, hogy a lelkek nem ismerték fel a Szeretetet!” (Napló, 1385.)

„Kegyelmekkel akarom elárasztani őket, s ők nem akarják elfogadni ezeket. Úgy bánnak velem, mint valami holt dologgal, pedig szívem tele van szeretettel és irgalommal.” (Napló, 1447.)

„Minden kegyelem az irgalomból jön, és utolsó óránk is telve van irgalommal részünkre. Senki se kételkedjék Isten irgalmában, még ha bűnei éjfeketék lennének is. Isten irgalma erősebb nyomorúságunknál. Csak egy a fontos: a bűnös szívének ajtaját legalább egy kissé megnyissa Isten irgalmának sugara előtt. A többit Isten teljesíti. De szerencsétlen az a lélek, aki Isten irgalma előtt zárva tartja az ajtót, még utolsó óráján is! Ezek a lelkek borították Jézust gyászos szomorúságba az Olajfák hegyén. Az Ő legirgalmasabb Szívén keresztül áradt az isteni kegyelem.” (Napló, 1507.) (…)”

——————————————————————————————————————————————

Fausztina nővér betegségeit és szenvedéseit a bűnösök megtéréséért ajánlotta fel. 33 éves korában halt meg, 1938. október 5-én Krakkóban.

II. János Pál pápa 1993. április 18-án, Húsvét második vasárnapján boldoggá, majd 2000. április 30-án, szintén Húsvét második vasárnapján szentté avatta Fausztina nővért és elrendelte az isteni irgalmasság ünnepét Húsvét második vasárnapjára.

II. János Pál pápa 2002. augusztus 17-én felszentelte a Szent Fausztina nővér sírjánál épült Isteni irgalmasság templomát Krakkóban.

Forrás: Garadnay Balázs atya készülő könyve

Szent Fausztina Kowalska nővér: Napló – Az Isteni irgalmasság üzenete

Magyar Katolikus Lexikon

[1] Keresztes Szent János ünnepén mondott beszéde, Segovia, 1982.
[2] Tág értelemben az Istennek teljesen odaadott élet kezdete (pl: szerzetesség). Szoros értelemben a tökéletesség útjának (Az Istennel való egyesülésre vezető életfolyamat. A lelkiségi hagyomány szerint 3 nagy szakasza van: megtisztulás, megvilágosodás és az egyesülés) harmadik szakasza (misztikus egyesülés útja), mellyel a Szentháromság vagy Jézus Krisztus álomban vagy látomásban az eljegyzés élményével ajándékozza meg a lelket.

Garadnay Balázs atya „… és átölel Krisztus” című könyvéből idézett gondolatairól elmélkedjünk a mai napon:

„George Thomas plébánosról, aki New England-nak (az Amerikai Egyesült Államok Északnyugati Régiójának) egy kis városkájában szolgált, olvastam, az alábbi történetét.

Húsvét reggelén, amikor zsúfolt templomában felment a szószékre prédikálni, egy régi, rozsdás, rozoga madárkalitkát vitt magával és letette a szószék párkányára. Persze mindenki meglepődve nézte és kíváncsian várta, mi fog történni. A plébános elkezdte a prédikációt:

Amikor tegnap végig mentem a Fő utcán, szembe jött velem egy fiatal gyerek, kezébe lóbálta ezt a madárkalitkát és a kalitka alján három kis vadmadár lapult, reszketve a hidegtől és a félelemtől. Megállítottam a fiút és megkérdeztem:

– Mit viszel magaddal?

– Csak ezt a három vacak madarat – felelte.

– Aztán mit akarsz csinálni velük? – kérdezősködtem.

– Hazaviszem őket és szórakozom velük – felelte. – Feldühítem őket, kihúzom a tollaikat, egymás közötti viadalra uszítom őket. Élvezni fogom.

– De előbb-utóbb beleunsz majd. Utána mit csinálsz velük?

– Ó, van otthon két macskánk – mondta a fiú -, azok szeretik a madárhúst. Megetettem őket velük.

Hallgattam egy kicsit, aztán ismét megszólaltam:

– Fiam, mennyit kérsz a madarakért?

– Nem kellenek magának azok a madarak, Atya. Hiszen azok csak vacak szürke mezei madarak. Még énekelni sem tudnak. Még csak nem is szépek.

– Mennyit akarsz értük? – kérdeztem ismét.

A fiú végignézett rajtam, mintha megbolondultam volna, aztán megmondta az árát: tíz dollár. Kivettem a zsebemből a tíz dollárt, odaadtam a gyereknek. A fiú letette a kalitkát a földre és egy pillanat alatt eltűnt. Én aztán felemeltem a madárkalitkát, elvittem a közeli parkba, ott letettem, kinyitottam az ajtaját és szabadon engedtem a madarakat.

Miután Thomas plébános elmondta a kalitka történetét, mindjárt egy másik történetbe kezdett:

Egy nap a sátán és Jézus között párbeszéd folyt. A sátán épp az Édenkertből jött és büszkén dicsekedett:

– Az egész emberiséget a kezeim közé kaparintottam. Csapdát állítottam nekik, olyan csalétekkel, amelynek nem tudnak ellenállni. Mind az enyémek!

– Mit fogsz csinálni velük? – kérdezte Jézus.

– Szórakozni fogok velük. Megtanítom őket, hogyan házasodjanak és hogyan váljanak el egymástól; feldühítem őket, meg arra is megtanítom, hogyan gyűlöljék és kínozzák egymást; hogyan részegeskedjenek és kábítózzanak; arra, hogy fegyvereket és bombákat találjanak fel és öljék egymást. Nagyon fogom élvezni. – mondta a sátán.

– Mit csinálsz majd velük akkor, ha eleged lesz a játékból!

– Megölöm őket! – felelte a sátán.

– Mennyit kérsz értük? – érdeklődött tovább Jézus.

– Nem kellenek neked azok az emberek! Nem jók azok semmire! Megveszed őket, ők pedig gyűlölni fognak. Leköpnek, megátkoznak és megölnek. Nem kellenek ők neked!

– Mennyit kérsz? – kérdezte újból Jézus.

A sátán végignézett Jézuson és megvető gúnnyal mondta:

– A véredet, az összese könnyedet és az egész életedet!

Jézus így szólt:

– Megegyeztünk! – aztán kifizette az árát…

Ezzel George Thomas fogta a madárkalitkát és lement a szószékről.

Én pedig azon töprengek, mennyi alkalmunk van, hogy az emberek figyelmét a megvásárolható kalitkára irányítsuk: mennyi foglyot szabadíthatnánk ki azzal, ha rádöbbentenénk őket, hogy Jézus megváltott minket, meghalt értünk, hogy mi szabadok lehessünk a bűn és a sátán fogságától. Sok ilyen George Thomas kellene, aki hirdetné a visszanyert szabadságunkat!

Nyitott szemmel és szívvel kellene járnunk, hogy meglássuk az alkalmakat és megtegyük a szükséges lépéseket, hogy mi magunk is és embertársaink is merjenek irreális magasságokban gondolkodni és szárnyalni. Mert rabságunk véget ért. A szeretet feloldotta félelmeinket és visszaadta a reményünket.”

„Az üres sír.

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.” Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, s látta a gyolcsot, de nem ment be. Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba és ő is látta az otthagyott gyolcsot meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt. Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból. Ezután a tanítványok visszatértek övéikhez.

Jézus megjelenik Mária Magdolnának.

Mária ott állt a sír előtt és sírt. Amint így sírdogált, egyszer csak benézett a sírba. Látta, hogy ott, ahol Jézus teste volt, két fehér ruhába öltözött angyal ül, az egyik fejtől, a másik lábtól. Megszólították: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték Uramat – felelte –, s nem tudom, hová tették.” E szavakkal hátrafordult, s látta Jézust, amint ott állt, de nem tudta róla, hogy Jézus. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Abban a hiszemben, hogy a kertész áll mögötte, így felelt neki: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hova tetted, hogy elvihessem magammal.” Jézus most nevén szólította: „Mária!” Erre megfordult, s csak ennyit mondott: „Rabboni”, ami annyit jelent, mint „Mester”. Jézus ezt mondta neki: „Engedj! Még nem mentem föl Atyámhoz. Inkább menj el testvéreimhez és vidd nekik hírül: Fölmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elment, és hírül adta a tanítványoknak: „Láttam az Urat, s ezt mondta nekem.”

Jézus megjelenik a tanítványoknak.

Amikor beesteledett, még a hét első napján megjelent Jézus a tanítványoknak, ott, ahol együtt voltak, bár a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót. Belépett, megállt középen és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.” A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor megjelent nekik Jézus. A tanítványok elmondták: „Láttuk az Urat!” De kételkedett: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem.” Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok, s Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett, megállt középen, és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Aztán Tamáshoz fordult: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás fölkiáltott: „Én Uram és Istenem!” Jézus csak ennyit mondott: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.” Jézus még sok más csodajelet is mutatott tanítványai előtt, amelyeket nem jegyeztek föl ebben a könyvben. Ezeket azonban följegyezték, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életetek legyen az ő nevében.”

János 20, 1-31

Kedves Testvérek!

Ne felejtkezzünk el az óraátállításról, vasárnap hajnalban 2:00 órakor, 3:00 órára kell előre állítani az órát.

A vasárnap esti szentmisék innentől kezdve őszig már 19 órakor kezdődnek.