“Acháb tehát sorra üzent Izrael fiainak és összehívta a prófétákat is Kármel hegyén. Illés odalépett az egész nép színe elé és megkérdezte: „Meddig akartok még kétfelé sántikálni? Ha az Úr az Isten, akkor őt kövessétek; ha meg Baál, akkor kövessétek azt!” A nép nem válaszolt egyetlen szót sem. Akkor Illés így szólt a néphez: „Az Úr prófétái közül egyedül én maradtam meg, Baálnak azonban négyszázötven prófétája van. Adjatok két bikát! Válasszák ki az egyiket, aztán vágják darabokra és tegyék a máglyára, de tüzet ne gyújtsanak. Én majd előkészítem a másik bikát, de tüzet én sem gyújtok. Akkor hívják segítségül a ti istenetek nevét, én meg majd segítségül hívom az Úr nevét! Az az Isten, aki tűzzel válaszol, az legyen az Isten!” Az egész nép azt felelte rá: „Rendben van!” Illés tehát így szólt Baál prófétáihoz: „Válasszátok ki magatoknak az egyik bikát! Ti vagytok többségben. Aztán hívjátok segítségül istenetek nevét, de tüzet nem szabad gyújtanotok!” Fogták hát az egyik bikát, előkészítették, és reggeltől délig szólítgatták Baál nevét, ezekkel a szavakkal: „Baál, hallgass meg!” De semmi hang sem hallatszott, nem adott senki feleletet. Közben ott ugrabugráltak oltáruk körül, amit csináltak. Délben Illés így csúfolta őket: „Szólítsátok hangosabban, hiszen isten! Hátha belemélyedt gondolataiba vagy kiment, esetleg úton van vagy éppen elaludt, és föl kell ébreszteni.” Erre egyre emeltebb hangon szólították, és szokásukat követve karddal és lándzsával addig vagdosták magukat, míg ki nem buggyant a vérük. Dél elmúltával odáig fajult a dolog, hogy őrjöngeni kezdtek egészen addig, míg el nem jött az esti ételáldozat bemutatásának az ideje. De nem hallatszott se hang, se felelet, semmi jele a meghallgatásnak. Akkor Illés így szólt a néphez: „Lépjetek elém!” Az egész nép eléje lépett. Ezután helyreállította az Úr oltárát, amelyet leromboltak. Mégpedig úgy, hogy fogott tizenkét szikladarabot Jákob tizenkét fia törzsének megfelelően, akinek az Úr azt mondta: „Izrael legyen a neved!”; és oltárt épített a szikladarabokból az Úr nevének. Az oltárt körülvette árokkal, akkorával, amekkora két mérő gabonának elegendő. Aztán máglyát rakott, feldarabolta a bikát, rátette a máglyára és azt mondta: „Töltsetek meg négy korsót vízzel és öntsétek rá az égőáldozatra meg a máglyára.” Megtették. Erre így szólt: „Ismételjétek meg!” Megismételték. Akkor azt mondta: „Harmadszor is tegyétek meg!” Harmadszor is megtették, úgyhogy víz folyt az oltár körül. Az árkokat is megtöltötte vízzel. Amikor aztán elérkezett az esti ételáldozat bemutatásának az ideje, Illés próféta előlépett és felkiáltott: „Uram, Ábrahám, Izsák és Izrael Istene! Nyilvánítsd ki a mai napon, hogy te vagy az Isten Izraelben, én a te szolgád vagyok, s ezeket mind a te szavadra teszem! Hallgass meg, Uram, hallgass meg! Engedd, hogy ez a nép fölismerje: te, az Úr vagy az Isten, te téríted meg a szívét.” Erre tűz hullott az Úrtól, megemésztette az égőáldozatot és a máglyát, még az árokban levő vizet is elnyelte. 3Ennek láttára az egész nép arcra borult, és így szólt: „Az Úr az Isten, az Úr az Isten!”
1Kir18, 20-39
Kategória:Egyéb| Szent Illés próféta bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva
„Július 11. *Nursia, 480 körül +Monte Cassino, 547. március 21.
A szerzetesek atyjának, az ,,építő ember”-nek, Isten Egyháza ,,legkiválóbb
nevelőjé”-nek életéből Nagy Szent Gergely hagyott ránk Dialógusaiban egy
csokorra való történetet. Nem lehet mindig egyértelműen szétválasztani, mennyi
a történeti és mennyi a legendás elem, de így is elénk rajzolódik Benedek
csodálatos nagysága és jósága.
Gyermek- és ifjúkorában — írja a szent pápa — gondos dajkája, Cyrilla
állt mellette. Akkor is elkísérte, amikor elhagyta Rómát, és Enfidébe ment. Egy
nap Benedek keserves könnyek között találta Cyrillát. Egy cserépedény, amelyet
kenyérsütéshez adott neki kölcsön egy asszony, véletlenül kettétört. Benedek
fogta a széttört edényt, bement a kis templomba, bizalommal imádkozott, s lám,
rövidesen Cyrilla épen adhatta vissza. Ennek híre gyorsan elterjedt, úgyhogy
Benedek veszélyeztetve látta alázatát, ezért elment onnét.
Amikor a magányt kereste, egy elhagyatott vadonban rátalált Romanus
remetére. Ez mutatott neki egy nehezen megközelíthető barlangot, majd
állatbőrökből készített számára ruhát. Benedek ebbe a barlangba vonult vissza,
hogy Istennek éljen és megvívja a belső harcokat, amelyeket senki nem kerülhet
el, aki tökéletességre törekszik. Romanus ,,böjti maradék”-ából élt, amelyet a
vendégszerető remete időről időre kötélen engedett le neki a fölötte lévő
barlangból. Benedeket egy kis harang figyelmeztette az élelemre, de egy nap ez
is megrepedt. Gergely szerint az ördög megharagudott Benedekre, hozzávágott egy
követ a haranghoz, attól repedt szét.
Benedekre egyszerre rátört egy fiatal római nő emléke, akivel diákkorában
találkozott. Ez az emlék teljesen megzavarta, és annyira vonzódott egykori
ismerőséhez, hogy már-már elhagyta a magányt. Végül, hogy vágyát elhallgattassa,
ruhátlanul egy tüskés bokorba vetette magát. (Egy legenda szerint hétszáz
esztendővel később Assisi Szent Ferenc mélyen megrendülve állt meg ezen a
helyen, és a szúrós bokor helyébe két rózsatövet ültetett.) Három esztendő
elteltével vadászok tévedtek a barlang közelébe. Ijedtükben megálltak, mert azt
hitték, hogy egy nagy vad rejtőzik a bozót mögött. Óvatosan előre kúsztak, s
nagyon meglepődtek, amikor vad helyett egy emberre találtak, aki úgy beszélt
nekik az isteni titkokról, ahogy még soha nem hallották senkitől. Amikor
hazatértek, sok embernek megmutatták a barlang felé vezető utat.
A szomszédos Vicovaróban a kolostor a hanyatlás jeleit mutatta. Amikor az
apát meghalt, a szerzetesek Benedekhez fordultak, hogy legyen az elöljárójuk. A
szent remete vonakodott. Arra hivatkozott, hogy életmódjuk annyira eltér
egymástól, hogy úgyse tudnának sokáig barátságban élni. Végül mégis
teljesítette kérésüket. De hamarosan beteljesedett, amit előre megmondott. Az
elkényelmesedett szerzetesek elviselhetetlennek érezték szigorú követeléseit,
buzgalmát és csendes lényét, amely állandó szemrehányást jelentett számukra.
Voltak, akik elhatározták, hogy elteszik láb alól. Mérget kevertek a poharába,
de amikor az apát szokása szerint keresztet vetett rá, kettéhasadt. Benedek
ebből megértette, hogy mi volt a szerzetesek szándéka. Nyugodt maradt és
komoly: ,,Legyen hozzátok, kedves testvérek, irgalmas a Mindenható Isten —
mondta. Miért akartok rosszat tenni nekem. Nem megmondtam előre, hogy nem
vagyunk egymáshoz valók? Menjetek, keressetek magatoknak olyan elöljárót, aki
nektek való, nekem nem lehettek tovább a szerzeteseim.” Ezzel visszatért a
barlangba.
Nem sokkal később kialakult egy szerzetes település, amelynek kis
kolostoraiban őszinte istenkeresők éltek. Csakhogy nem messze tőlük élt egy
különös pap, Florentinus, aki csupa harag és irigység volt, amikor látta, hogy
a szent milyen példamutató életet él, s küldött neki egy mérgezett eulogiumot
— azt a kenyeret hívták így, amelyet az akkori szokás szerint a misében
áldottak meg, és a barátság jeléül adtak ajándékba. De nem sikerült a terve.
Benedeknek volt egy barátja, egy holló. Ez minden étkezéskor odarepült, és
csipegetett Benedek kenyeréből. Ezúttal azonban csak a csőrét tátotta ki, és a
szárnyával csapkodva körülugrálta a kenyeret, mintha csak ezt mondta volna:
,,Vigyázz, a kenyér nem nekünk való!” A szent megértette, és nem evett belőle.
Florentinus, miután terve balul ütött ki, Rómában felfogadott néhány utcalányt,
és elküldte őket, hogy csábítsák el a testvéreket. Benedek, látva, hogy a
szerencsétlen papot a gyűlölet fűti személye ellen, néhány társával elhagyta a
vidéket. Florentinus kiállt a háza elé, és kárörvendve nézett az elvonulók
után. De az egyik támfal megingott, és maga alá temette a szerencsétlent.
Benedek visszamaradt tanítványai sietve jelentették mesterüknek, hogy
visszatérhet, mert ellensége halott. De ő könnyezett a hír hallatán, és
továbbvonult dél felé.
Monte Cassino Benedek nagyszerű regulája nyomán (Imádkozzál és dolgozzál!)
csakhamar az istenszolgálat iskolája lett. Nemcsak szerzetesek vagy a
szerzetesi életre készülők mentek fel a szenthez. Bárki segítségre talált itt,
ha valamiben szükséget látott. Még ha a kolostornak nélkülöznie kellett is, a
szent apát inkább odaadta a tartalékát, semmint hogy valakinek, aki rászorult,
ne teljesítette volna a kérését. Egy alkalommal a pincemester titokban eldugott
egy korsó olajat, az utolsót, ahelyett hogy odaajándékozta volna egy szegény
diákonusnak. Benedek nagyon megharagudott, és semmiképp nem akarta, hogy ilyen
módon a kolostoré maradjon a korsó olaj. Meghagyta hát, hogy dobják ki az
ablakon. De a korsó nem tört össze és az olaj nem folyt ki. Erre Benedek
elküldte a diákonusnak.
Egy napon — írja Gergely — Benedek ott ült a kolostor előtt egy kőpadon,
és olvasott. Egy ariánus gót lovagolt fel a hegyre, és átkozva, ütlegelve egy
megkötözött embert hajszolt maga előtt. A gót, név szerint Zella, azt kívánta a
paraszttól, hogy adja neki oda elrejtett javait. A szegény ember nem tudott
magán másként segíteni, hát arra hivatkozott, hogy mindenét Cassino apátjára
bízta. A gót harcos ezért arra kényszerítette, hogy mutassa meg neki az utat
Benedekhez. Amikor Zella megpillantotta a szentet, azt gondolta, hogy — amint
az történni szokott — már a megjelenésével, a hangjával meg fogja rémíteni.
Egyenesen odalovagolt hozzá, és követelte tőle a paraszt javait. Benedek mint
mindig, most is nyugodt maradt. Lassan fölemelte tekintetét, ránézett először a
harcosra, aztán a megkötözött parasztra. A gót megrendülten a földre rogyott.
Benedek odaszólította néhány társát, megvendégelte Zellát a kolostorban, és
csak búcsúzóul figyelmeztette: óvakodjék attól, hogy védtelen embereket
szorongasson.
Megint kőpadján ült Benedek, amikor egy hírnök érkezett, és jelentette,
hogy a gótok fejedelme, Totila érkezik. Nem sokkal később fényes menet ért a
kolostor kapujához, az élén királyi öltözetű és viselkedésű férfi. De Benedek,
ahelyett hogy üdvözölte volna az előkelő vendéget, ezt mondta neki: ,,Tedd le,
fiam, amit viselsz, mert nem a tiéd!” Igaza volt, mert nem a király érkezett,
hanem csak a fegyverhordozója, Riggo. Totila ugyanis ki akarta próbálni, vajon
csakugyan látnok-e a szent apát, ahogy híre mondta. De néhány nap múlva
csakugyan felkereste Benedeket maga is. Amint a győzhetetlen hadvezér messziről
megpillantotta a szentet, tisztelete jeléül leborult, és csak akkor kelt fel,
amikor Benedek szeretettel fölsegítette. ,,Sok rosszat teszel — mondta a
szerzetesség atyja szemrehányóan Itália ariánus urának –, és már eddig is sok
rosszat tettél. Hagyj fel végre az igazságtalansággal. Bevonulsz Rómába,
átkelsz a tengeren, kilenc esztendeig uralmon leszel, de a tizedikben
meghalsz.” Ez a jövendölés mindenestül beteljesedett volna, de Totila a szent
imáiba ajánlotta magát, és mostantól kíméletesebben bánt a legyőzöttekkel.
Egyszer az egyik szerzetes könnyek közt találta az apátot. Sokáig nem
szólalt meg, csak állt — nem akarta Benedeket zavarni bánatában. Végül mégis
megkérdezte, mi az oka, hogy ennyire bánkódik. ,,Ó — felelte Benedek –, ez az
egész kolostor, amelyet építettem, és minden, amit testvéreim számára
előteremtettem, a Mindenható akaratából az ellenség kezére kerül. Alig tudtam
kiimádkozni, hogy legalább a testvérek életben maradjanak.” S valóban, egy fél
évszázad múlva a longobárdok alapjaiig feldúlták a kolostort Monte Cassinón.”
Forrás: Részlet – Joseph Weisbender: Heilige des Regionalkalender
Magyar
címe: Szentek élete
Kategória:Egyéb| Nursiai Szent Benedek – Európa védőszentje bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva
Mária még ezekben a napokban útnak indult, és a
hegyekbe sietett, Júda városába. Zakariás házába tért be és üdvözölte
Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, örömében
megmozdult méhében a gyermek, maga Erzsébet pedig eltelt Szentlélekkel. Nagy
szóval felkiáltott: „Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhed
gyümölcse! Hogy lehet az, hogy Uramnak anyja jön hozzám? Lásd,
mihelyt meghallottam köszöntésed szavát, az örömtől megmozdult méhemben a
gyermek. Boldog, aki hitt annak a beteljesedésében, amit az Úr mondott
neki!”
Magnificat
Mária így szólt: „Lelkem magasztalja az Urat, és szívem
ujjong megváltó Istenemben, mert rátekintett szolgálója alázatosságára.
Íme, mostantól fogva boldognak hirdet minden nemzedék, mert nagyot tett
velem a Hatalmas, és Szent az ő neve. Irgalma nemzedékről nemzedékre az
istenfélőkkel marad. Karja bizonyságot tett hatalmáról: szétszórta a
szívük szándékában gőgösöket, letaszította trónjukról a hatalmasokat, az
alázatosakat pedig fölemelte. Az éhezőket javakkal töltötte el, de a
gazdagokat üres kézzel küldte el. Gondjába vette szolgáját, Izraelt,
megemlékezve irgalmáról, amelyet atyáinknak, Ábrahámnak és utódainak
örökre megígért.” Mária még ott maradt három hónapig, aztán hazatért.”
Kategória:Egyéb| Sarlós Boldogasszony – Szűz Mária látogatása Erzsébetnél bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva
Fogadjátok sok szeretettel a 2024. június 09-én, vasárnap, a templomunkban történt, Elsőáldozásról készült képeket. A fényképeket Szentgyörgyváry Rebeka készítette, köszönjük szépen.
Kategória:Egyéb| Elsőáldozás bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva
„Június 13.
* Lisszabon, 1195. augusztus 15. (?) + Arcella
(Padova mellett), 1231. június 13.
Padovai Antal 1195-ben előkelő és vallásos szülők gyermekeként született
Lisszabonban. Fernando (Ferdinánd) névre keresztelték. Szüleitől mély
vallásosságot és egyeneslelkűséget örökölt. Tizenöt éves korában belépett
szülővárosának Sao Vincente de Fora nevű ágostonos kanonokrendi kolostorába.
Szilárdan elhatározta, hogy meghal a világnak, és csak Istennek él. Amikor
azonban kolostora belesodródott a II. Alfonz portugál király és a portói püspök
közti viszályba, s kortársai sokat zaklatták politikai terveikkel, már két év
után elhagyta szülővárosát, és áttelepült a coimbrai Santa Cruz kanonoki
kolostorba, ahol zavartalan békességet keresett a teológiai tanulmányokhoz és a
papságra való fölkészüléshez. Ez a kolostor azonban mint a portugál királyok
udvari kolostora nagyon gazdag volt. Priorja 1220-ban belevitte kolostorát az
Alfonz király és III. Honorius pápa közt támadt konfliktusba. Ezzel szakadást
idézett elő a rendi közösségben, amelynek tagjai közül sokan aggodalommal
figyelték elöljárójuk politikai nagyravágyását.
Fernando életének két esemény adott útkeresésében végleges fordulatot. Az
egyik: épp a Santa Cruz konventbe hozták az első ferences vértanúk holttestét,
akik Marokkóban lelték halálukat. A másik: találkozott azokkal a közeli —
Santo Antonio dos Olivais nevű — kicsiny rendházból való testvérekkel, akik a
kolostor ajtajánál alamizsnát koldultak. Megszületett benne a vágy, hogy a
szegények közösségében éljen.
Fernando még 1220 nyarán csatlakozott hozzájuk. Fölvette szegény ruhájukat,
keresztnevét templomuk védőszentje, Remete Szent Antal nevére cserélte. Telve a
vértanúság vágyával, engedélyt kért, hogy misszionáriusként Marokkóban
hirdethesse az evangéliumot. Szerencsésen el is jutott oda, Isten azonban más
feladatot szánt neki. Marokkóban súlyosan megbetegedett, és 1221 tavaszán
kénytelen volt visszatérni. Egy heves vihar azonban hazája helyett Szicília
partjaira sodorta. Onnan a szicíliai testvérekkel az Assisi melletti
Porciunkulába ment rendje egyetemes káptalanjára. Az összegyűlt háromezer
franciskánus előtt ismeretlen volt, senki sem tudott származásáról és
képzettségéről. Ezért amikor a testvéreket az egyes rendtartományokba sorolták,
ő ott maradt egyedül. Megkérte tehát Észak-Itália tartományfőnökét, hogy vigye
magával, és oktassa a rendi életre, a provinciális pedig Montepaolo
remeteségébe küldte, hogy ott szemlélődő életet éljen, és legyen a tesvérek
segítségére.
Így jött el 1222 nyara, amikor a mécsest, amely addig rejtekben volt, maga
Isten emelte lámpatartóra, hogy másoknak is világítson. Történt ugyanis, hogy
tartományfőnöke néhány társával együtt Forliba küldte, hogy pappá szenteljék
őket. Ott az ünnep alkalmából valakinek beszédet kellett volna mondania
váratlanul, mivel megbetegedett az, akinek ez lett volna a dolga. Készületlenül
senki sem merte vállalni, s akkor megparancsolták Antalnak, hogy beszéljen.
A csendes, mindaddig rejtettségben élő és figyelemre alig méltatott Antal
megmondta, hogy gyakorlottabb a konyhai edények mosogatásában, mint Isten
igéjének hirdetésében. A püspök azonban maga bátorította, mgy végül mégis
beszélni kezdett egészen egyszerűen. Minél tovább beszélt azonban, szavai annál
élénkebbek és melegebbek lettek, láthatóan teljesen eltöltötte a Szentlélek
tüze. Hallgatói lélegzetüket visszafojtva figyelték. Nem tudós értekezést
hallottak a papság mivoltáról, hanem a legszebb hasonlatokat és a legtalálóbb
szentírási idézeteket, valamint a mélységes megtapasztalások szavait a szív
bőségéből. Amikor befejezte, társai örömmel vették körül, Grácián testvér pedig
áldotta a napot, amikor ez a vándor, rongyos barát segélykérően a köpenyébe
kapaszkodott.
Minthogy elöljárói nem kis meglepetéssel szereztek tudomást rendkívüli
felkészültségéről, nem is sejtett Szentírás-ismeretéről, Felső-Itáliába
küldték, hogy a tévtanítók ellen prédikáljon. Ez szerencsés lépésnek bizonyult.
Mint ,,Szent Ferenc hűséges fia” és az assisibeli Szegény szegény
tanítványa Antal először önmaga vállalta az Úr és apostolai életkörülményeit,
másoknak csak ezután kezdett beszélni a szegénység türelmes elviseléséről és
vallási értékéről. Amikor szegény vándorprédikátorként faluról falura, városról
városra járt és a katolikus tanítást hirdette a szegénységről és a
birtoklásról, szavait a saját élete hitelesítette hallgatói előtt: ,,A szabadon
vállalt szegénység erőt ad az embernek, a gazdagság viszont elgyöngíti. Mert az
ember hamarosan vagyonának szolgája lesz, ahelyett hogy uralkodna rajta. Ha
ugyanis valakit veszteség ér, és emiatt szomorkodik, ez megmutatja, hogy rabja
lett annak, amit előbb, a szerencséje idején birtokolt.” Antal még ágostonos
kanonok korában Lisszabonban és Coimbrában fáradhatatlan buzgalommal egészen
rendkívüli jártasságot szerzett a Szentírásban. A magányban és az elmélkedő
imádság csöndes óráiban ezt a gazdagságot annyira kiművelte magában, hogy
mindenkit bámulatba ejtett. IX. Gergely pápa — csodálattal eltelve Antal egyik
beszéde után — ,,a Szentírás szekrényének” nevezte. Mert amikor Antal a
tömeghez beszélt, gyakran megesett, hogy a Szentírás szavai jöttek ajkára:
hallgatói nem emberi szavakat hallottak, hanem az Írás örök érvényű igéit. A
beszédnek ez a módja mély meggyőző erőt kölcsönzött neki. Az emberek, még a
tévhitben élők is, csodálták mélységes vallásosságát.
Isten szeretete mely egykor a misszióba vitte, és eltöltötte a vértanúság vágyával,
most a kereső és tévelygő emberekhez vezette. Ezt vallotta: ,,A prédikálónak le
kell szállnia az emberekhez, majd ismét föl kell emelkednie, hogy az elesett
embereket magával emelje.” Ez a szerető vágyakozás Isten után prédikációs
vándorútjai végén mindig visszavitte a magányba és a szemlélődő életbe. Az
emberek iránti szeretete azonban hamarosan ismét kiragadta a csendből, ,,mert a
jó szónok nem időzhet sokáig a szemlélődő életben, ha másokban is gyümölcsöt
akar érlelni”.
Elöljárói megbízatásából Antal először Felső-Itáliában fáradozott az
Egyháztól eltávolodottak megnyerésén. A lelkek iránti buzgósága arra
ösztönözte, hogy bemerészkedjék fellegvárukba, Riminibe is. Megszámlálhatatlan
tömeget nyert meg prédikációval és vitával. Köztük volt Bonillo is, aki harminc
éven át az egyik szekta főnöke volt. Érthető, hogy rendtársai, mihelyt
hozzáfogott e tevékenységéhez, azt kérték, képezze ki őket is erre a munkára.
Kérésüket egyenesen Szent Ferenc elé terjesztették, s Antal megbízatást kapott
a tanításra. ,,Azt akarom — írta Ferenc Antalnak –, hogy a testvéreknek
tanítsd a szent teológiát, de úgy, hogy sem benned, sem bennük ki ne aludjék az
imádság szelleme, azoknak a szabályoknak megfelelően, amelyeket adunk.”
Megbízatásával Antal megalapította rendjének első tanulmányi házát Bolognában,
ahol ő lett a teológia első tanára.
1224-ben a felső-itáliai munkát rendtársaira bízhatta. Dél- Franciaországba
ment, először Montpellier-be, az eretnekháborúban ez volt a katolikusok
főhadiszállása. Antal azonban nem sokra becsülte a csapatokat és a fegyvereket.
Az ő fegyverzete Isten igéje és a megtévesztettek iránti szeretete volt.
Eljutott a mozgalom középpontjába, Toulouse-ba is, ahol akkor Domonkos teljes
erővel küzdött. Amint Montpellier-ben, Antal itt is oly sikerrel folytatta
munkáját a teológia tanáraként és szónokként, hogy elnevezték az ,,eretnekek
pörölyének”. Prédikációs följegyzéseiben azonban egyetlen bántó vagy támadó
szó sem található a tévtanítók ellen. Ezért ezt a nevet prédikálásának
eredményességére kell vonatkoztatni, nem pedig előadásának módjára vagy
stílusára. Rendjének ama kolostorai folytatták munkáját, amelyeket itt
alapított.
1227-ben ismét visszatért Felső-Itáliába, hogy megkezdje utolsó
megbízatását: a hívők erősítését és megszilárdítását. Különösen az 1231-ben
Padovában tartott böjti beszédei jelentettek páratlan eseményt. Az emberek már
az éjszaka folyamán özönlöttek, úgyhogy nem akadt megfelelő méretű templom,
ezért Antal a szabadban prédikált. A beszéd után gyónáshoz tódultak az emberek.
Padova városa és környéke szemmel láthatóan megváltozott: halálos ellenségek
békültek ki, adósokat engedtek szabadon, uzsorakamatokat és jogtalanul szerzett
javakat adtak vissza, rossz nők, tolvajok és más gonosztevők bűnbánatot
tartottak. Szavainak hatékonyságáról máig tanúságot tesz az 1231. március 15-én
hozott adóstörvény, amely szerint ezentúl az adós csak vagyonával, és nem
személyével vagy szabadságával kezeskedik.
Ez az óriási munka azonban teljesen felőrölte egyébként is gyenge
egészségét, úgyhogy ugyanabban az évben június 13-án, alig harminchat éves
korában meghalt.
A sírjánál történt számos imameghallgatás, gyógyulás és csoda
következményeként IX. Gergely pápa alig tíz hónappal halála után szentté
avatta. Csodatevő híre a hívő nép tudatában háttérbe szorította az evangélium
hirdetőjének és a segítő szeretet apostolának alakját, jóllehet későbbi
legendája szívesen foglalkozott ezzel a tevékenységével.
XII. Pius pápa 1946. január 16-án egyháztanítóvá nyilvánította. Ezzel
iránymutató tanítóul rendelte számunkra is, akik az evangélium szellemében
minden keresztény egységére törekszünk. Ünnepét kezdettől június 13-án ülték
meg, s tisztelete gyorsan általánossá vált.
Forrás: Részlet – Joseph Weisbender: Heilige des Regionalkalender
Magyar címe: Szentek élete
Kategória:Egyéb| Páduai Szent Antal bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva
Mennybemenetele előtt Jézus megígérte apostolainak a Szentlelket, aki
fölkészítette őket a tanúságtételre ,,Jeruzsálemtől egészen a föld végső
határáig” (ApCsel 1,8; vö. Lk 24,48). Akik Jézus kísérői voltak földi
életében, azoknak szólt a fölszólítás: ,,Ti tanúi vagytok ezeknek” (Lk 24,48).
De csak ők? Nem! Akit Jézus Lelke az ő szolgálatára kiválaszt, az mind tanúja
és apostola Jézus Krisztusnak! Így az a férfi is, akit az Apostolok
Cselekedetei nevével és származásával együtt mutat be: ,,József, a ciprusi
származású levita, akit az apostolok Barnabásnak neveztek el, ami azt jelenti,
hogy a vigasztalás fia” (ApCsel 4,36). Más helyen pedig azt mondja róla, hogy
,,derék ember volt, telve Szentlélekkel és hittel” (ApCsel 11,24).
Ez a Barnabás valószínűleg a legjelentősebb misszionárius Pál előtt és
mellett. Nagy üdvösségtörténeti jelentősége abban áll, hogy föllendítette a
pogányok misszionálását, mégpedig elsősorban azzal, hogy a rettegett üldözőt,
Sault megtérése után elvitte a jeruzsálemi egyház vezető férfiaihoz, és ezzel
,,Jézus Krisztusnak, az Isten Fiának evangéliuma” (Mk 1,1) legnagyobb
hirdetőjét segítette munkája megkezdéséhez. Az, hogy Barnabás a pogányok között
misszionált, nem jelentett kevesebbet, mint a pogányoknak az Egyház teljes jogú
tagjaiként való elismerését, mely abból a hitből indult ki, hogy a megváltás az
egész világra kiterjed, és nem lehet feltételekhez kötni. Mindez megérteti
velünk, hogy a ciprusi József joggal kapta ,,a vigasztalás fia” nevet.
De mit tudunk ennek az embernek az életéről? Az Újszövetség — főleg az
Apostolok Cselekedetei — felületes olvasásából kitűnik, hogy aránylag sok szó
esik róla. És mégis, ,,életéről” tulajdonképpen nem sokat tudunk meg, mert
mindig csak az ifjú Egyházban végzett munkájáról esik szó.
Az első, amit Barnabásról hallunk, a szeretet cselekedete: szántóföldjét
eladta, és annak árát az apostolokhoz vitte az egyházközség szegényeinek szánt
adományaként (ApCsel 4,37). Annak a szeretetnek a jele ez, amely mindenkivel
egyesít Krisztusban.
Éppen ilyen segítőkészséggel közeledett Pálhoz, az egykori
keresztényüldözőhöz, akitől a jeruzsálemi tanítványok féltek. ,,Barnabás maga
mellé vette, és elvitte az apostolokhoz” (ApCsel 9,27), s megértést kért tőlük
az új tanítvány számára. Ezekből a napokból ered a két férfi szoros kapcsolata.
Nemsokára tágas munkatér nyílt Barnabás számára Jeruzsálemen kívül is.
Üldözött, szétszóródott tanítványok eljutottak a szíriai Antiochiáig, és ott
egyházközséget alkottak. Nemsokára pogányok csatlakoztak hozzájuk (talán Lukács
evangélista is). Amikor a jeruzsálemi egyház tudomást szerzett róluk,
Antiochiába küldte Barnabást. Ő felvirágzóban lévő egyházközségbe érkezett, és
a pogányok megtérésében fölismerte Isten kegyelmének művét. Örömében elhozta
magával Tarzuszból Pált munkatársnak. Tevékenységük sikere mutatkozott meg
abban a figyelmet érdemlő tényben, hogy itt Antiochiában kapták először Jézus
követői a keresztény (krisztuskövető) nevet (ApCsel 11,26). Barnabásnak nyilván
sikerült híveit föllelkesítenie, hogy a számukra ismeretlen jeruzsálemi
közösséget megsegítsék. Ő maga és Pál utazott Jeruzsálembe, hogy az adományt
elvigye (ApCsel 11,30). Visszatérve magukkal vitték Antiochiába Márkot — a
második evangélistát –, Barnabás unokaöccsét.
Az ottani egyházban működő ,,próféták és tanítók” (13,1) közül kettőt
különleges misszióra választottak ki. A jeruzsálemi apostolokhoz hasonlóan ők
is imával és böjtöléssel készültek föl a Szentlélektől kapott küldetésre. A
Lélek megparancsolta: ,,Rendeljétek nekem Barnabást és Sault arra a munkára,
amelyet szántam nekik.” (13,2) Azonnal engedelmeskedtek mindnyájan, böjtöltek,
imádkoztak, és a munkára rendeltek fejére tették kezüket.
,,A Szentlélektől küldetve” (13,4) elindult tehát Barnabás és Pál az első
missziós útra Márkkal. Először Ciprusra mentek, Barnabás hazájába, azután
Kisázsiába — de mindig pogánylakta vidékre. A ,,munka”, amelyre a Lélek hívta
őket, az első rendszeres pogánymisszió volt. Pál és Barnabás fölvette az
Egyházba a pogányokat, anélkül, hogy rájuk kényszerítette volna kötelező
teherként az ószövetségi törvény számos rituális és kultikus előírását, mert
fölismerték: a pogányok Krisztushoz térhetnek közvetlenül, a körülmetélés
nélkül is.
A két misszionárius — Márk közben elvált tőlük — több városból kénytelen
volt elmenekülni a zsidók ellenséges magatartása miatt. Lisztra lakói a két
prédikátort mint Zeuszt és Hermészt akarták megtisztelni áldozatokkal. Ottani
tartózkodásuk mégis rossz véget ért: Pált megkövezték. Pál és Barnabás ennek
ellenére rendületlenül folytatta útját a következő városba. Sőt visszaútban
meglátogatták az újonnan alapított egyházközségeket. Mindenütt úgy hagyták ott
a hívőket, hogy ,,eltöltötte őket az öröm és a Szentlélek” (13,52). Ők pedig
Antiochiában ,,elbeszélték, mi mindent tett az Isten általuk, s hogy a pogányok
előtt kitárta a hit kapuját” (14,27).
De éppen a pogányok miatt viszály támadt Antiochiában. Pálnak és
Barnabásnak védekeznie kellett a túlbuzgók ellen, akik rá akarták kényszeríteni
a megtért pogányokra a mózesi törvényt a körülmetéléssel. A két misszionárius
ügyük megvédésére Jeruzsálembe ment. Útközben ,,elbeszélték a pogányok
megtérését. Ezzel nagy örömet szereztek minden testvérnek” (15,3).
Jeruzsálemben az apostoloknak és az egyháznak ,,beszámoltak arról, mi mindent
tett közreműködésükkel az Isten” (15,4), hiszen nem saját akaratukból támadt a
pogánymisszió gondolata, hanem Isten maga hívta meg őket erre a feladatra a
Szentlélek által. Pál és Barnabás a keresztények elismeréséért harcolt, s
Pétert és Jakabot meg is nyerték ügyüknek. A gyűlés a ,,szeretett Pált és
Barnabást”, valamint a jeruzsálemi egyház két tagját kedvező döntéssel küldte
vissza Antiochiába. Ott ,,örömmel olvasták a vigasztaló sorokat” (15,31).
Nem sokkal később nézeteltérés támadt Pál és Barnabás között. Pál ugyanis a
kedvelt Barnabást meghívta második apostoli útjára, de unokaöccsét, Márkot nem.
A két barát elvált. Pál más kísérőkkel előbb Szíriába indult, Barnabás pedig
Márkkal Ciprusra. Ettől kezdve nem áll rendelkezésünkre pontos hagyomány
Barnabásról. Föltehető, hogy a pogánymisszió két úttörője között nem volt
tartós szakadás. Talán még egyszer közösen működtek (1Kor 9,6), majd szentünk
nyomtalanul elvész a szemünk elől.
E Lélektől hajtott férfinak a tanúsága azonban eleven maradt. Minden
keresztény nemzedéknek megmutatta az igazi keresztény példáját, aki készségesen
válaszol Isten hívására, engedi magát ismeretlen utakra vezetni, a helyesnek
megismert véleményt bátran védi, és örömmel viszi el idegeneknek a Krisztusban
való örömet és vigasztalást.
Szent Barnabás apostol ünnepét a bizánci és a szír egyház június 11- én
üli. Róma a 11. században fogadta be az ünnepét.
Az az arckép, amelyet az Apostolok Cselekedetei erről a ,,hittel eltelt
derék férfiról” és a ,,vigasztalás fiáról” rajzol, eleven és megragadó erejű.
Életéből egy jelenetet részletesebben szeretnénk elbeszélni:
Barnabás és Pál közös apostoli útján megérkezett Lisztra városába. Az
igehirdetésben a kis termetű Pálé volt a nagyobb szerep, míg a magas termetű és
megnyerő külsejű Barnabás a hallgatók szemében a kis küldöttség fejének
tetszett. Amikor pedig szemük láttára meggyógyult a béna, a félve-örvendve ott
álló likaóniaiak előtt összeállt a kép: istenek jelentek meg itt emberi
alakban, amint a mítoszok mondják! A magas Barnabást Zeusznak tartották, az
élénk Pált pedig Hermésznek, az istenek követének. A jámbor embereken erőt vett
a hódolat. A Zeusz- templom papja bikákat és virágkoszorúkat hozatott a
városkapuhoz, ahol áldozatot akart bemutatni a néppel együtt a szent jövevények
tiszteletére. Amikor Barnabás és Pál ezt észrevette, indulatukban megszaggatták
felsőruhájukat, a nép közé futottak és így kiáltoztak: ,,Emberek, mit
csináltok! Mi is emberek vagyunk, akárcsak ti, és éppen azt hirdetjük nektek,
hogy ezektől a bálványoktól forduljatok az élő Istenhez!” (ApCsel 14,15) Csak
nagy nehezen tudták visszatartani a tömeget attól, hogy istenekként tisztelje őket.
A későbbi legenda tudni véli, hogy Barnabás azután Cipruson munkálkodott,
főként mint a Máté-evangélium hirdetője. Ott újra találkozott Elimász
varázslóval, aki már az első apostoli út alkalmával szembeszállt az
apostolokkal, és ezért egy időre vakság sújtotta. Elimász most hatalmas
fölkelést szított Barnabás ellen, úgyhogy a nekikeseredett zsidók Szalamiszban
elfogták és a bíró elé hurcolták. Meg sem várták az ítéletet, hanem városuk
kapuja előtt megkövezték a hithirdetőt.
Sírja hosszú időn át ismeretlen volt. Akkor azonban az egyik helyen
érthetetlen csodák történtek. Szent Barnabás magam mondta el álmában a
szalamiszi püspöknek, hogy ott van a sírhelye. A sírt megtalálták és
fölnyitották. Azt állítják, hogy a szent mellén egy pergamen feküdt Máté
evangéliumával, amelyet Barnabás egykor saját kezével írt le.”
Forrás: Joseph
Weisbender: Heilige des Regionalkalender
Magyar
címe: Szentek élete
Kategória:Egyéb| Szent Barnabás apostol bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva