Szent István Plébánia

“A napkeleti bölcsek.
Amikor a júdeai Betlehemben Heródes király idejében Jézus megszületett, bölcsek jöttek napkeletről Jeruzsálembe és kérdezősködtek: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten, s eljöttünk, hogy bemutassuk neki hódolatunkat.” Ennek hallatára Heródes király megriadt, s vele egész Jeruzsálem. Összehívta tehát a főpapokat és a nép írástudóit, és tudakozódott tőlük, hol kell a Messiásnak születnie. „Júda Betlehemében – válaszolták –, mert így jövendölt a próféta: Te Betlehem, Júda földje, egyáltalán nem vagy oly kicsi Júda nemzetségei közt, hisz belőled származik majd a vezér, aki népemnek, Izraelnek pásztora lesz.” Erre Heródes titokban magához hívatta a bölcseket és pontosan megtudakolta tőlük a csillag feltűnésének idejét. Aztán elküldte őket Betlehembe: „Menjetek – mondta – s szerezzetek pontos értesülést a gyermek felől! Ha megtaláljátok, jelentsétek nekem, hogy én is elmenjek és hódoljak neki.” Azok meghallgatták a királyt és útra keltek. S lám, a csillag, amelyet napkeleten láttak, vezette őket, míg végre meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. A csillagot megpillantva nagyon megörültek. Bementek a házba, és meglátták a gyermeket anyjával, Máriával. Leborultak és hódoltak neki, majd elővették kincseiket s ajándékot adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel álmukban utasítást kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.”

(Máté 2, 1-12)

Boldog Új Évet Kívánunk minden kedves Testvérünknek.

„Szilveszterkor lépjük át az új év küszöbét, s az elmúlás szomorúságán átragyog az újrakezdés mosolya. A szilveszteri „hangulat” nagyon is összetett valami, s kivált az a hívő számára. Hála és remény, számadás és tervezgetés, mulatság és komolyság, bánat és öröm találkozója a szilveszteri „tizenkettő”. Az egyetlen ünnepünk, mely túlmutatva önmagán az egész esztendőt felidézi bennünk. Szilveszterre azt is mondhatnánk, hogy magának az Időnek ünnepe, magának a titokzatos földi Időnek a megszentelése. Épp ezért sokszor az az érzésem, hogy rosszul ünnepeljük. Tulajdonképpen csendben, szinte hallgatózva kellene fogadnunk, mint valaki a hóesés kezdetét lesi, vagy a csillagok neszére figyel, vagy mint a gazda, ki az éjszaka csendjéből a vetés növését szeretné kihallgatni. A Szilveszter mégis a féktelen, a karneváli öröm órája lett, s mintha emögött az öröm mögött még ma is valamiféle pogány szív dobogna. Nem csoda aztán, ha újév napja sokak számára a kijózanodás szürke szomorúságával egyenlő. Pedig gyönyörű alkalom az igaz derű s tegyük hozzá: a földi öröm számára. Mert valóban az: „földönjáró” ünnep, s ezt a „földi mosolyt” nem is szabad megtagadnunk tőle. Tizenkét óra van. Az éjszakában most fejezte be körforgását a Föld, s most kezd egy újabb égi kör írásába. Fejünk fölött, mint forgó kristálygömb, a csillagos egyetem. De a mi szívünk e pillanatban egyedül Övé, e csodálatos mozgás, múlás és érkezés Uráé. S ezt ne feledjük el a legharsányabb szilveszteri zsivajban se: véghetetlen csendben és szelíden Isten most hajtja át csillagnyájait az óesztendőből az újesztendő mezőire.”

Pilinszky János: Szilveszteri „tizenkettő” (Új Ember, 1961. december 31.)

Boldog Karácsonyt kívánunk minden kedves Testvérünknek!

„Jézus születése.
Azokban a napokban történt, hogy Augusztusz császár rendeletet adott ki, hogy az egész földkerekséget írják össze. Ez az első összeírás Quiriniusz, Szíria helytartója alatt volt. Mindenki elment a maga városába, hogy összeírják. József is fölment Galilea Názáret nevű városából Júdeába, Dávid városába, Betlehembe, mert Dávid házából és nemzetségéből származott, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. Ott-tartózkodásuk alatt elérkezett a szülés ideje. Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson.

A pásztorok hódolata.
Pásztorok tanyáztak a vidéken, kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat. Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek. De az angyal így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában. Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket.” Hirtelen mennyei seregek sokasága vette körül az angyalt, és dicsőítette az Istent ezekkel a szavakkal: „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakarat embereinek!” Mihelyt az angyalok visszatértek a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: „Menjünk el Betlehembe, hadd lássuk a valóra vált beszédet, amit az Úr tudtunkra adott!” Gyorsan útra keltek, és megtalálták Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő gyermeket. Miután látták, az ezen gyermekről nekik mondottak alapján ismerték fel. Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok beszédén. Mária meg mind emlékezetébe véste szavaikat és szívében egyeztette. A pásztorok hazatértek, dicsőítették és magasztalták az Istent mindenért, amit csak hallottak, és úgy láttak, ahogy tudtul adták nekik.”

(Lukács 2, 1-20)

Garadnay Balázs atya, „Adventi hajnalok” című könyvéből idézett gondolataival a szívünkben ünnepeljünk Adventkor:

„Mit kezdjünk Isten szeretetével?
Isten önfeláldozó szeretetére nekünk méltó választ kell adnunk. Ezt Szent János így fogalmazza meg: „Arról ismertük meg Isten szeretetét, hogy életét adta értünk. Nekünk is oda kell adnunk életünk testvéreinkért. Aki birtokolja a világ javait és látja, hogy testvére szükséget szenved, de mégis elzárja előle szívét: hogyan él abban Isten szeretete?” (1Jn 3,16-17) Tehát nem azt mondja János, hogy mindenki köteles vértanú lenni, s az életét áldozni Istenért vagy felebarátjáért – de odaadóan élni és az áldozatot meghozni – ez mindegyikünk hivatása, ha megértettük Jézus szavait és tetteit.

Aki azt gondolja, hogy lehet áldozat nélkül élni, az még „alszik”. És kellemetlen lesz az ébredése, ha nem változtat magatartásán. Aki azt gondolja, hogy neki nem kell odaadóan élnie és elég lesz önmagának, annak élete felszínes és beteljesületlen lesz. És ez a kudarc ráébreszt minket, hogy valami kimaradt az életünkből – és felismerjük, hogy így nincs értelme és tartása az életünknek.

Amikor belátjuk, hogy nem, vagyunk okosabbak az Istennél és abbahagyjuk Vele a hadakozást, akkor a megüresedett szívünket be tudja tölteni Önmagával. S ekkor kapcsolódtunk be a Szeretet véget nem érő folyamába, aminek mentén – a Jelenések Könyvének látomása szerint – a fák szüntelenül hozzák termésüket (22,2).

A megtestesült Isten Fia erre nyitotta meg életünket és ha közösségben vagyunk Vele, akkor nevünk már bejegyeztetett az Élet Könyvébe – már csak a rögzítés, a „dokumentum mentése” a feladatunk, hogy Isten és a mi közös munkálkodásunk el ne vesszen, hanem sokak gyönyörűségére legyen – és a Szűzanyával együtt mondjuk – magasztaltassék érte az Ő szentséges neve. Amen.”

Garadnay Balázs atya, „Adventi hajnalok” című könyvéből idézett gondolataival a szívünkben örvendjünk Adventkor:

⦁ „Ne hagyd, hogy elvegyék a jókedvedet!
⦁ Ne hidd, hogy a rossz híreknek hatalmuk van Isten ajándékozó jósága felett!
⦁ Őrizd hangulatodat az abszolút magassághoz hangolva, hogy semmi ne tudjon lehangolni, áthangolni, átfesteni!
⦁ Őrizd a kiegyensúlyozottságodat, hogy fel ne billenj, légy stabil a megismert jóban!
⦁ Tudd, hogy mit gondol rólad az Isten: keresd, mi a szándéka és adjon helyes öntudatot neked, hogy Istennek személyes terve van veled.
⦁ Élj abból a reményből, ami minden mást megelőzően és minden máson túlmutatóan teret nyitott számodra – és neked adja a tisztánlátás adományát.

Nézzük az apostolok pünkösdi magatartását: olyan öröm tölti be szívüket, hogy kívülállók félreértik, azt hiszik, részegek. Meg lehet „ittasodni” Isten jelenlététől, ajándékaitól! Azaz: Isten olyan mértékben jár át, hogy átitatja lényedet Önmagával. Ezt nem lehet elképzelni, csak kipróbálni.

Akinek nem volt módja ilyen mélységben Istennek ajándékoznia magát, az is érzi, hogy erre vágyik és szeretne föléje emelkedni a világ törpeségeinek. A vágy helyes, de a kivitelezésbe sokszor hiba csúszik: a lélek emelkedettsége helyett a pszichés világ röpülésére vállalkoznak a vakmerő kalandorok – és keserűen megtapasztalják, hogy mégsem erre vágyódtak.

Amit Isten kínál, azt ne akarjuk más „üzletben” megvásárolni, mert a hamisítványokért drágán megfizetünk, gyakran már itt a földi életben.
⦁ Isten boldogságot kínál, akkor mi ne elégedjünk meg jó poénokkal.
⦁ Isten kiegyensúlyozottságot kínál, akkor mi ne hullámozni akarjunk.
⦁ Isten folyamatos felemelkedést kínál, akkor nekünk ne legyen elég a pillanatnyi „röpülés”.
⦁ Isten örök egységet kínál nekünk Önmagával, rossz csere Őt egy pillanatokig tartó érzéki kalandra lecserélni.

Akik a világot felszínesen és felelőtlenül élik, azt mondják: Miért ne, hisz egyszer élünk! Én is erre hivatkozom: azért tegyél mindent rendkívül jól, hisz csak egyszer élsz – de örökké! Ne tedd tönkre, ne add el a lelkedet, hiszen amit a gonoszlélek cserébe ígér, azt biztosan nem tudja megadni, mert nincs rá hatalma.

Egy tízgyermekes család nagy szegénységben, de még nagyobb boldogságban élt egy kertes házban. Szomszédjukban egy gazdag gyermektelen házaspár élt, akik nehezen viselték el a hozzájuk is áthallatszó hangoskodást. Elhatározták, hogy véget vetnek a fiatalok önfeledt játékának. Szerződést ajánlottak a szülőknek: szívesen támogatják a családot anyagilag, amennyiben megígérik, hogy a gyerekek az udvaron ezután csendben maradnak. A nagy pénzhiány miatt – rövid családi tanácskozás után – beleegyeztek és megígérték, hogy a gyerekek ezután csak a házban fognak játszani. Úgy tűnt, minden rendben van, de pár nap múlva észrevették a fiatalok, hogy búskomorság ült a család életére. A gazdasági kényszer prése alá helyezték a szeretet belső indíttatását, de hamar rájöttek, hogy semmi pénz nem ér annyit, mint a jókedv, a derű, a közös játék. Ezért a hó végén felbontották a szerződést: inkább élnek továbbra is szegénységben, de boldogan.

Jézus a földi értékek viszonylagosságára így mutat rá: „Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja? Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért? Eljön ugyanis az Emberfia Atyja dicsőségében, angyalai kíséretében és megfizet mindenkinek a tettei szerint” (Mt 16,26-27).

Képzeld magadat ezen az ítéleten – azt hallod az Úrtól: „Te abból éltél, amit neked adtam. Elvitted másoknak is, rájuk mosolyogtál, vigasztaltad és erősítetted őket – ez volt az Én életem általad, köztetek. Amikor veled találkoztak az emberek, elhitték, hogy veled vagyok, mert békét sugároztál magadból; látták rajtad, hogy hited nem porhintés, hanem megélt valóság.

Általad közelebb kerültek Hozzám, segítettél nekik, hogy jobbak legyenek.”

De most állj! Ne ábrándozz tovább, hanem cselekedj úgy, hogy egyszer majd valami ilyet hallhass! Figyelj arra, hogy amit teszel, annak elemzése, kiértékelése üdvösséged feltétele lesz: az örök boldogságodról ma, holnap és mindennapjaidban döntesz. Amen.”

Garadnay Balázs atya, „Adventi hajnalok” című könyvéből idézett gondolataival a szívünkben reméljünk Adventkor:

„Az a bajunk, hogy Istent mindig a saját képünkre akarjuk elképzelni. Ezért nehezen áll össze bennünk, hogy ő nem haragszik, nem akar bosszút állni és nem fordul el tőlünk, még akkor sem, ha mi évek óta értetlenkedünk is Vele. „Nem azért küldte Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön általa a világ.” (Jn 3,17)

És az Isten szándékát még a bűneink se változtathatják meg (bár kétségtelen, hogy a mi esélyeinket jelentősen csökkenti a bűn – de Istent nem befolyásolja!) Tény, hogy az áteredő bűn következménye alaposan áthangolt bennünket. Olyanokra is képesek vagyunk, amit józan fejjel el se tudnánk képzelni magunkról. És mégis azt mondom, hogy az Isten szeretetében, világosságában élő emberek vagyunk, akik az Ő irgalmasságának ígéretét hordozzuk szívünkben – s ezért a földön mi a remény emberei vagyunk, a megbocsátás hírnökei!

Van Thuan vietnami bíboros (1928-2002) 13 évig volt a kommunisták börtönében (ebből 9 évet magánzárkában töltött), tehát életével tanúsította, amit mond – az ő szavait idézem: „Csak az áldozat radikalitásával lehetünk a remény tanúi. A keresztre feszített Jézus, aki szolidáris volt a legutolsókkal, a legtávolabbiakkal, az Isten nélküliekkel, indította útjára a Népek Apostolát, hogy „mindenkinek mindene legyen”. Pál azt sugározza felénk, hogy mi az igazi apostolkodás: megkülönböztetés nélkül minden emberrel fölfedeztetni, hogy Isten közel van hozzánk és végtelenül szeret minket.

Ha mindenkivel eggyé válunk és vesszük a bátorságot, hogy minden emberi lényre, még a látszólag megvetésre méltóra vagy ellenségesre is felebarátként és testvérként tekintsünk, megvalósítjuk az örömhír lényegi mondanivalóját: Jézus keresztjében Isten minden tőle eltávolodott emberhez közel jön, felajánlva a megbocsátást és a megváltást.”

Kérlek, karácsonyig még gondold végig, hogyan élhetsz ebből a reményből és miként tudod ennek jelét adni testvéreid felé! Ha te ebből a reményből élsz, akkor tudod: nincs véglegesen elrontott élet, nincs reménytelen helyzet, sem a saját életedben, sem másokéban. Tehát nem adhatod fel a küzdelmet és nem csökkenhet a bizalmad!

Ha pedig eddig azt merészelted volna gondolni magadról vagy valaki másról, hogy egy konkrét tettre nincs bocsánat – akkor azt mondom neked, hogy még az ilyen súlyos tévedéseidre és hibás érzelmeidre is van!

Kérd az Úrtól, hogy megújult életed hitelesen tanúsítsa az Ő szeretetét és a remény mindent felülmúló realitását! Amen.”

Szent Borbála vértanú, a bányászok, kohászok, tüzérek, építészek, tűzszerészek, ágyú- és harangöntők védőszentje.

Legendája:

“December 4.
+Nikomédia, 306 körül

Minden történetkritikai megállapítás ellenére fény és vonzerő árad Szent Borbálából. Szent Cecíliához és Alexandriai Szent Katalinhoz hasonlóan Borbála tisztelete is jóval megelőzi a 7. századból ránk maradt latin, görög, szír és örmény nyelven megírt legendát, függetlenül attól, hogy a hitelesnek tekintett történeti források nem beszélnek róla.

Borbála/Barbara (kinek neve a Barbarus, azaz barbár szó nőnemű alakja) egy pogány apa nagyon szép leánya volt. Valahányszor az apa kereskedelmi útra ment, leányát egy magas toronyba zárta. Egy ilyen távollétet ragadott meg Borbála arra, hogy miután már régóta vágyott a keresztségre, fölvételét kérje az Egyház közösségébe. A Szentháromságba vetett hite jeleként a torony falába, amelyen addig csak két ablak volt, vágatott egy harmadikat is. Atyja hazatérve az ablakok számából fölismerte, hogy leánya elhagyta ősei hitét. Emiatt azonnal meg akarta ölni, ám Borbálának sikerült elmenekülnie, mert a torony fala és a sziklák megnyíltak előtte.

A hegyek között egy barlangban rejtőzött, de egy pásztor elárulta atyjának a rejtekhelyet. A pásztor árulásának büntetéseként Isten a bárányait ganajtúró bogarakká változtatta. Ez azonban nem tartotta vissza az atyát attól, hogy leányát a bíró elé hurcolja.

A bíró megfélemlítésül keresztényeket gyötörtetett Borbála szeme láttára a legválogatottabb kínzásokkal. Krisztus azonban erőt öntött lelkébe, s hogy ne féljen, társnőnek adta mellé Juliannát.

A város kormányzója akkor a megszégyenítés eszközéhez folyamodott: megparancsolta, hogy ruhátlanul pellengérezzék ki a piacon, minden kíváncsi tekintet prédájául. Borbála azonban most is az Úrhoz menekült, és meghallgatásra talált: a földből felszálló köd és az égből leereszkedő felhő úgy beburkolta a testét, mintha teljesen föl lett volna öltözve. Végül a bíró fővesztésre ítélte, és ekkor történt a legszörnyűbb: az apa, aki korábban esztelen féltékenységgel óvta a leányát, most maga ragadta meg a kardot és fejezte le. Mikor azonban hazafelé ment, villám sújtotta őt, és nem maradt belőle más, csak egy maréknyi hamu.

Egy Valerianus nevű ember gondoskodott arról, hogy Borbála és a vele együtt lefejezett Julianna teste méltó temetésben részesüljön. A sírnál pedig hamarosan megkezdődtek a csodák.

Borbála vértanúságának időpontjául a legenda különböző változatai más és más időpontokat jelölnek meg: Maximinus Thrax (235–238), Maximianus (286–305) vagy Maximinus Daia (308–313) uralkodását. Lakóhelyéül Antiochiát, Héliopoliszt mondják, vértanúsága helyéül pedig egyes források Nikomédiát, mások Toszkánát, sőt olyan is van, amelyik Rómát jelöli meg.

Ezeket az ellentmondó adatokat lehetetlen tisztázni. Elégedjünk meg tehát azzal a ténnyel, hogy Borbála tisztelete legkésőbb a 9. század óta Keleten és Nyugaton egyaránt elterjedt. Ez keleti származására utal, mert a nyugati egyház sok keleti szent tiszteletét átvette, fordítva ellenben nagyon ritkán történt.

Annak ellenére, hogy a történeti források nem szólnak róla, többfelé tisztelnek Borbála-ereklyét, és több ereklyeátviteli ünnepet is számon tartanak. Így Velence, Konstantinápoly, Róma és Ó-Kairó büszkélkedik azzal, hogy ereklyét őriz a vértanú szűztől; de olyan kis helyek is állítják ugyanezt, mint Plaisance és Rieti. Fejét Novgorodban őrizték. Borbála tisztelete Brémából terjedt Litvánia és Finnország felé.

A 13. században az aragóniai királyság folytatott tárgyalásokat a kairói szultánnal, hogy megkaphassa a szent ereklyéit. Szeretik és tisztelik Borbálát Ciprus szigetén, az Égei-szigeteken, Görögországban, a Balkánon és Örményországban éppúgy, mint Grúziában. Nyugat-Európában: Belgiumban, Hollandiában, Franciaországban, Svájcban, Ausztriában és Magyarországon is nagy tekintélynek örvend. A népi tisztelet a legenda különböző elemeihez kapcsolódik. Így a ,,hirtelen és készületlen halál” elleni oltalmazónak tekintik, mivel atyja ezzel bűnhődött gonoszságáért. Gyakran így imádkoznak: ,,Add meg, ó Urunk, hogy Szent Borbála közbenjárására halálunk előtt részesülhessünk szentségeidben.” Ez a magyarázata annak, hogy a művészek gyakran ábrázolják Borbálát úgy, hogy a kezében cibóriumot és felette ostyát tart. Ugyanezen az alapon számtalan azon jámbor testvérületek száma, amelyek a ,,Jó halál” nevét viselik, és védőszentjüknek Borbálát tekintik.

Apja villám általi halála miatt a villámcsapás és tűzvész ellen is kérik oltalmát, ezért a vészharangra rá szokták vésni a képét. Ezáltal lett a harangok és a harangöntők védőszentje, de neki ajánlották a hegycsúcsokat és az erődítményeket is. A puskapor feltalálása után, amelyet úgy tekintettek, mint a villám és a tűz egyesült erejét, ez a gyenge és minden erőszaktól távol álló szűz hamarosan a tüzérek védőszentje lett. Védőszentjüknek tekintik a hegymászók, akiket útjaikon vihar és villámcsapás veszélye fenyeget, de ugyanígy a bányászok is, akik a sújtólég veszélyében dolgoznak. Végül a torony miatt, amelyben lakott, s amellyel oly gyakran ábrázolják, a régi építőmesterek és kőművesek védőszentje lett.

A gazdag népszokás-anyagból csak egyet említünk, a Borbála-ágat. Ha a cseresznyefa ágát Borbála napján beviszik a szobába, karácsonyra kivirágzik. Ez a szokás nemcsak Jessze kivirágzott vesszejére emlékeztet, hanem Borbálán keresztül arra is, hogy a mi szívünkben is kivirágzik a szeretet, ha Krisztus benne él.

Ha történetileg lehet is kifogásokat emelni Borbála legendájával szemben, két dolgot mindenképpen el kell fogadnunk: a vértanú szűz alakja és tisztelete olyan erővel sugárzik mintegy másfél évezreden át, ami fölér a történeti adatokkal. Borbála Krisztus tiszta tükre volt, ezért képes sugározni az örök szentség világosságát.”

Forrás: Joseph Weisbender: Heilige des Regionalkalender

Magyar címe: Szentek élete

Garadnay Balázs atya, „Adventi hajnalok” című könyvéből idézett gondolataival a szívünkben várakozzunk Adventkor:

„Szeretném elmondani pár mondatban, mit jelent, hogy eljött hozzánk az Isten Fia.

Nézd a Jeruzsálemi zarándokokat: szülei szem elől tévesztik a 12 éves Jézust: eltűnik előlük. Később tanítványaival is megteszi ugyanezt: mindenhol keresik, de ő máshol van, valami céllal háttérbe húzódott. Amikor az emberi gonoszság kizárja őt soraink közül, mindenki megretten: mi lesz most velünk Nélküle?

Gondolj a saját életedre: átélted már a kétségbeesett keresést – Uram most hol vagy? Elhagytál? Nem figyelsz rám? Uram, alszol a csónakomban, mikor viharban van az életem? Lehet, hogy hit-krízisben vagy, alig hallod hangját, nem érzed, hogy szeret, hogy számíthatsz Rá, úgy tűnik: elveszett az Isten!

Nos, ezen akar változtatni karácsony titka: belép az életünkbe az Isten Fia, és itt is marad. Az idei ünneplés meg akar erősíteni, hogy neked, személyesen jó esélyeid vannak: eljött hozzád az Isten és meghívott, hogy legyél Vele közösségben!

Erre kell felkészülni az adventben: hogy észre vedd érkezését, hogy megtapasztald: nem vagy egyedül. Lásd, hogy amire meghívott, az számodra az élettér: fogadd el a meghívását! Kezdj el „csomagolni” a megrögzött tévedésed színhelyén és menj Vele – így jársz jól!

Lehet, most azt mondod: nem észleled az Urat. Pedig nem bújócskázik az Isten – ha nem látod, Te állsz rossz helyen. Változtass rajta, lépj ki a téves pozíciódból, hogy láss és látható legyél!

Képzeljetek el egy ünnepséget, ahol egy nagy embert köszönthetünk: eljön hozzánk a pápa, egy államfő, egy sztár, színész, focista vagy autóversenyző – micsoda lelkes készülődés előzi meg, s micsoda fogadtatásban van része!

Gondolkodj el: hogyan készülsz karácsonyra, Jézus fogadására? Hogyan készülsz a szentáldozásra? Hogyan tekintesz egy embertársadra, akiben jelen van az Isten?

Talán segít ebben, ha tudod: az Isten készül hozzád – és számolja a napokat, hányat kell még aludni, hogy egymásra találjatok? Kérlek válaszolj Neki – ne számadattal, hanem életed minőségével!”